Liza tükre

A társkeresés bugyrai, meg egyebek

A szakáll

2017. január 02. 16:47 - Liza T.

Volt valami nyugtalaníimg_8839.JPGtó abban, ahogy engem figyelt, és ahogy azokkal az átható kék szemekkel hosszasan, némán, ábrándozva a szemembe nézett. Nem tudtam, hogy miért, de éreztem, hogy ez nem jó. Ezt nem szabad. Egy bácsi nem nézhet így egy kislányra. Fogalmam sincs, hogy mi járt a fejében, nem is akarom tudni.  Mindenesetre én rettentően zavarban voltam, és ugyanakkor szörnyű bűntudatot éreztem egy olyan dolog miatt, amiről csak homályos elképzeléseim voltak. Senkinek nem mertem beszélni róla, de igazából nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mi az, ami ennyire felkavart.

Másodikos voltam, az egyetlen lány, aki nem mehetett haza tanítás után. Kirekesztettnek, megbélyegzettnek éreztem magam. Valahogy azt gondoltam, hogy a rendes gyerekeket, és a jó kislányokat nem vágják be a napközibe, a csürhe közé. Ott csupa rossz tanuló, verekedős, zűrös gyerek volt, a gyerektársadalom alja. De a legnagyobb trauma akkor ért, mikor megtudtam, hogy még a napközis nevelő is férfi. Hiába kértem, a szüleim hallani sem akartak arról, hogy egyedül rendetlenkedjek otthon. Úgy gondolták, hogy a napközi megfelelő hely számomra, és ott kellett maradnom, ha törik, ha szakad. Ott legalább biztonságban voltam…

Délutánonként magányosan bóklásztam az udvaron, nem volt senki, akivel játszhattam volna, nem volt padtársam, és nem volt párom a sétánál. Néha a fiúk megkergettek, kővel dobáltak, vagy húzogatták a hajamat. De még ezt is inkább elviseltem, mint azt, mikor Misi bácsi mellém szegődött. Ilyenkor szinte lemerevedtem. Nem akartam, hogy kérdezgessen, hogy beszéljen hozzám, nem akartam, hogy rám mosolyogjon, hogy nézzen. Semmit nem akartam, de legfőképp azt nem, hogy a sétánál ő legyen a párom, és megfogja a kezem. Nagy puha, meleg keze volt, és rettentően izzadt. Amint tehettem, kihúztam a kezem a kezéből, és a ruhámba törölgetve próbáltam megszabadulni az irtóztató nyirkosságtól. Észrevette. Ettől még kínosabban éreztem magam. Ő többet nem erőltette a kézfogást, de nem tágított mellőlem.  

Egyszer délelőtt, a szünetben odakeveredett, mikor valami „Sóder, sóder” kezdetű körjátékot játszott az osztály. Vesztemre beállt. Mikor ő következett a választásnál, természetesen engem választott. Soha nem felejtem el azt az érzést, mikor a szakálla az arcomhoz ért… A gyerekek persze nem hagyták ki a kaján csúfolódást. „Két szerelmes pár, mindig együtt jár…”

Senkinek nem volt fogalma róla, hogy mi váltotta ki belőlem azt a dührohamot, amit egy beírással jutalmazott Éva néni, az osztályfőnököm. A szüleim pedig megmagyarázták, hogy na, ezért nem lehetek egyedül otthon, mert velem mindig csak a baj van, mert én nem bírok magammal.

Nem tudom, hogy ő mit érzett. Lehet, hogy csak azért figyelt fel rám, mert az egyetlen lány voltam a napköziben. Lehet, hogy csak megsajnálta azt a  magányos kis vakarcsot. Igen, lehet, hogy csak valami szánalomból eredő túláradó, tisztán érzelmi közeledés volt, ami szerinte belefért egy fiatal férfi tanár-kisdiák kapcsolatba. Lehet… Nem történt semmi, nem tett kárt bennem, de azt a nézést  soha nem tudtam elfelejteni.  A mai napig felkavar, a mai napig irtózom a szakálltól, és a nagy puha, meleg, nyirkos kezektől.

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://lizatukre.blog.hu/api/trackback/id/tr4012091493

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.