Másnapos volt. A szája kiszáradt, és zsibongva lüktetett a feje. Csak bámulta, ahogy a hamu a padlóra hull. Így ült már egy ideje. Nem bírom, gondolta. Nem akarom. Egyáltalán, mi ez az egész? Gondterhelten meredt maga elé. Boldognak kéne lennem, de nem vagyok az. Megfulladok. Miért pont engem akar? Hát nem látja, hogy milyen vagyok? 

Ez a férfi olyan más volt, mint a többi. Az a szörnyű tragédia megtanította tisztelni az életet, és komolyan gondolta a kapcsolatukat. Gyereket akart, családot, boldogságot. Átélni újra mindazt, ami elveszett. Viszonylag jó egzisztenciával rendelkezett. Szép kis gondozott ház a város szélén, kicsi kert, rózsalugas. Gyönyörű sárga rózsák. Illatos nyári esték a kerti padon. Gyertyafény, finom bor, kéz a kézben. Nyugalom, gondoskodó szeretet.

Még nincs veszve semmi. Sokan szülnek negyven körül, és még neki is lehet szerető családja. Lenne karácsonyfájuk, és megünnepelnék a születésnapokat. Igen, egy csigás, göndör hajú kislány. Lehetne Lili a neve. Cuki masnis ruhácskákban járatná. Ő lenne a legszebb és legboldogabb baba. Anyukája és apukája szemefénye. Otthon maradna három évig a babával, megtanulna főzni, és minden nap finom meleg vacsorával várná haza a férjét. Mindig is erről álmodott. Ez a gyerek nem napközis táborban töltené a nyarat, és nem csavarogna a lakótelepen.

Most minden vágya elérhető közelségbe került. De akkor miért nem boldog? Tegnap, miután elbúcsúztak, miért ment le a klubba? Mi szükség volt arra, hogy felszedje azt a zűrös pasit? Talán az alkohol miatt? De egyáltalán miért érezte, hogy le kell magát innia? Miért nem tud mit kezdeni ezzel a hirtelen jött boldogsággal, ezzel a szeretet dömpinggel? Ha nagyon belegondol, zavarja. Zavarja, hogy valaki így szereti, hogy lesi minden gondolatát. Nincs ehhez hozzászokva. Nem tud mit kezdeni ezzel a ragaszkodással. Teljesen elbizonytalanodott. Számára nem ismerős ez a helyzet, nem tudja viszonozni ezeket a tiszta érzelmeket. Teljesen elbizonytalanodott, és neki biztonságra van szüksége. Neki mocskos kapcsolatok kellenek, csak azokban érzi magát otthonosan.

Meghúzta az üveget.

Meglátta a nő a férfit. Na, ez pont megfelel, gondolta. Jóképű és intelligens. Hatalmas a pénisze. A nők álma. Jó lesz. Kellesz nekem. Mondta csábosan.

Kicsi veréb, gondolta a férfi. Milyen édes, milyen kis ágrólszakadt. Látszik, hogy megcibálta őt az élet. Ezt szeretni kell, de nagyon. Bánom is én, hogy tyúkmellű, nem érdekel, hogy girhes, lapos. Kell nekem.

A férfi szerette a nőt, és a közös jövőjükre gondolt. A nő szerette a férfit, miközben egy kanverébre gondolt, rendületlen. A férfit a szerelmük éltette. A nőt a szerelme éltette.

Bántotta sokszor a nő a férfit. A férfi ilyenkor nem magát, a nőt sajnálta sanyarú élete okán, és még jobban szerette. Sebeit, miket neki okozott, boldogan kezelték a nők, kikkel ilyenkor vigasztalódott. Szerették a férfit, közös jövőről álmodoztak. Szerette ő is a nőket, de a kis verébre gondolt csakis.

Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, bizonygatta a férfi. Érzem, hogy szeret. Meg aztán mondta is. De a nő többé nem jelentkezett. Hívta őt a kanveréb, így többé nem állt szóba a férfival.

A férfi kimászott a párkányra, onnan leste a szerelmeseket. Szívszakadva lépett feléjük, de elfelejtette, hogy ő nem veréb.

fotó: Naomi August

Feladom. Mondta. Elhagyom magam. Akiket szerettem, mind elhagytak. Én is elmegyek. Már magamnak se kellek. Elengedem az álmaimat. Itt hagyom a lelkem. Szívem már nincs. Csak test. Az kelendő.

Igaza lesz anyámnak. A jóslat beteljesedik. Mennyire rettegett, betegesen félt a megszólástól, és hogy szégyent hozok rá. Rám nézett, és egy riherongyot látott bennem. Nem igazán értettem, hogy mit követtem el, mégis rettentően szégyelltem magam. Az a két kis dudor volt az oka. Nem voltam rá büszke. Mire nyolcadikos lettem, már jól tudtam, hogy a testem a bűnt hordozza magában. Tudtam, hogy le kell küzdenem azt a valamit, amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy mi is valójában. Anyám úgy nevezte, hogy a mocskos fantáziám. Bűntudatom volt. Nem tudtam legyőzni a mocskos fantáziámat, és arról álmodoztam, hogy egy fiú fogja a kezem, és csókolózunk. De a valóságban nem mertem megtenni. Aztán szerelmes lettem. Nagyon. Az első igazi szerelem. Életem legszebb férfija. Tizenöt éves voltam akkor. Hagytam, hogy megcsókoljon, mert nagyon akarta. Semmit nem éreztem. Mintha nem lettem volna ott. Gépiesen csináltam, nyitott szemmel. Egészséges fiú volt, többet akart. Addigra technikailag tudtam miről van szó, hiszen állandó téma volt a lányok közt, de egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. A szívem és a lelkem mélyén legbelül, nagyon szerettem volna, de a tudatalattim letiltott, és a testem lefagyott. A fiú pedig elhagyott, és lefeküdt a legjobb barátnőmmel. Igazából már nem anyámnak akartam megfelelni, de az a vezérmotívum, amit idejekorán elültetett, önjáróvá vált, és megállíthatatlanul dolgozott. Csírájában fojtott el minden késztetést, hibernálta bennem a nőt.

Furcsa kettősséget éreztem. Tudtam, hogy mások szépnek látnak. Rengetegen zsizsegtek körülöttem. Ha beléptem valahová, egy pillanatra megállt az élet, és minden szem rám szegeződött. De én legbelül undort éreztem. Szép, de gusztustalan. Kismocsok. Ezt gondoltam magamról.

Aztán jött a nagy elhatározás. Már mindenki túl volt rajta, úgy éreztem, meg kell tennem nekem is. Azért, hogy elfogadjon a többi lány. Egyetlen porcikám se kívánta, pedig szerelmes voltam. Fájt nagyon, de a fizikai fájdalom hozzátartozott az életemhez, tudtam, hogy elmúlik. A lábamon kis patakban folyt végig a vér, ahogy mentem hazafelé. És akkor megkezdődött a rémálom. Nem akartam meghalni, de tudtam, ha terhes maradok, nincs más megoldás. Rettegtem, és könyörögtem Istenhez. És az Isten megszánt, pedig nagy bűnt követtem el.

Később is csak használtam a testem. Ha nagyon muszáj volt, kelletlenül, gépiesen, érzéketlenül. Nyál, szagok, testnedvek. Csak ne érezzem, ne lássam. Se a sajátomat, se másét. Tiszta akartam maradni. Tiszta szerelemre vágytam, arra, hogy végre valaki szeressen. Furcsa módon a mocskos fantáziámban valahogy minden másként volt. Ott minden jól esett, ott elengedhettem magam, ott átélhettem az érzéseimet, megtaláltam a szerelmet. Szétszakadtam. Kínzó, magányos szürke valóság és csodás rózsaszín álmok.

P.P.H. Mondta a férjem. Pina. Pénz. Hatalom. Ez mozgatja a világot. Ilyenkor gyűlöltem. Megvetettem, és büntettem. Szeretett, amíg csak bírt, de tíz év után elhagyott ő is. Akkor valami összetört bennem. Nem akartam többé tiszta maradni. Nem akartam többé elnyomni a vágyaimat. Be akartam mocskolni magam, és megmártózni a bűnben. Sikerült. Büntetni akartam, de igazából felszabadítottam magam. Elkezdett működni a testem. Voltak vágyaim, és reagáltam dolgokra. Könnyedén, jólesően. Ha ezt a férjemnek megadhattam volna, minden másként alakul, talán még gyerekünk is lehetett volna. Mert az elején ő szeretett. De hiába akartam, blokkolt női energiáim nem engedelmeskedtek. Így a boldogságot máshol találta meg. Azóta sok dolgot megéltem, de valami végleg elveszett.

Akiket régen szerettem, mind elhagytak, mert nem kapták meg a testem. Ma ugyanúgy elhagynak mind, miután megkapták. Más nem kell. Csak a test. Az egyetlen vagyontárgyam. P.P.H. Anyám előre tudta, hogy eladom. 

Valami nem úgy működik a rendszerben, ahogy elvárnánk. Jól ki van ez találva. Azt gondolnánk, hogy  a mi céljainkat szolgálja a lehetőségek sokasága, hiszen a nagy számok törvénye alapján meg kéne találni, akit keresünk.  De az igazság az, hogy a rendszer az emberi mohóságra épít, hogy nem tudunk nemet mondani az újabb és újabb lehetőségekre.  Ez csak azoknak a vadászoknak kedvez, akik a mennyiségre hajtanak. A társkereső oldalakon néhány, nem feltétlenül valós tényeket állító információ alapján döntünk azonnal, míg a való életben jobban  körüljárjuk, toleránsabban vizsgáljuk a lehetőségeket, hagyunk időt magunknak és a másiknak arra, hogy beérjen az elhatározás. Valószínűleg ez van a mögött, hogy amúgy teljesen normális értékrenddel bíró emberek, egy idő után megkeserednek,  kifordulnak önmagukból, vagy a könnyű lehetőségektől megrészegülve elképesztő ámokfutásba kezdenek.Tudjuk, hogy az internetes társkeresésben egészen másfajta játékszabályok uralkodnak, mint a való életben. Vannak nyertesek, és vannak vesztesek. Kérdés, hogy aki nyertesnek érzi magát, az valóban nyertes? Fenntartható ez a viselkedés hosszú távon? Bizony vannak, akik már saját bőrükön tapasztalják, hogy idővel hiába lövöldöznek, egyre kevesebb a találat, vagy az egészség első megrendülésénél a jóval fiatalabb partner azonnal továbblép. Ami ugye érthető, mert nem betegápolónak szerződött.  Na ilyenkor jön az igazi pánik.

Azonban igazságtalan lennék, ha nem jegyezném meg, hogy most a bugyor aljáról merítettem néhány szösszenetet.  Természetesen rengeteg normális férfival is találkoztam, és  persze a másik oldal is megér egy misét. a II. részben a női oldalról merülök majd alá a zavarosba.

Beszélgetőpartnereim, interjúalanyaim egytől, egyig  értelmiségi körökből kerültek ki, de a megélt tapasztalatok tükrében mégis a következő gondolatok megfogalmazására  ragadtatták  magukat.

„Mindig azt mondom, amit hallani akar. A lényeg, hogy megkapjam, amit akarok…aztán snitt.” – Snitt? Snitt! Többé nem leszek elérhető, magyarázza az ötvenes évei elején járó sármos bájgúnár.

„A fiatal lányoknak bejönnek az ötvenes pasik.”- Bizonygatja az elméleti szakember, akinek évek óta nem volt normális kapcsolata, de kitart az állítása mellett.- Valóban. Ott van például George Clooney.

„A szerelem kortalan.”- Magyarázza a fehér hajú matuzsálem, és Mick Jaggerre, Ernyei Bélára hivatkozik. - Igen, lehetséges…és te el tudnád képzelni magad, mondjuk egy nyolcvan éves nővel?  Ott van például Gábor Zsazsa. –Teszem fel a provokatív kérdést. Torkán akad a válasz. 

„Igazából nincs szükségem nőre. Van bejárónőm, és amúgy mindent meg tudok oldani egyedül is.”- Végül is ezeken kívül mi másra jó egy nő?

„Nagggyon erős puncimágnes van beépítve a kocsimba.” – Dicsekszik, nem csak a büszkeségtől dagadva, miközben megmutatja a  nyitott luxusautója fotóját a mobilján. Bennem pedig felmerül egy gondolat, hogy annak a mágnesnek nem inkább a nadrágjában kéne lennie?

„Bármit mondhatsz, csak az igazat nem!” – No comment.

„Egy férfi az első pillanattól pontosan tudja, hogy mit akar a nőtől, és nincs az a nő, aki ettől a szándékától eltérítené.”

„Mi a különbség a férfi és a nő között? A nő kötődni akar egy férfihoz, a  férfi meg dugni akar sok nővel, és itt lehet.”

„Öregem, hiánycikk lett a fasz Budapesten!” – Lelkendezik hangosan  a barátjának egy pocakos, totyakos ötvenes a bárpultnál. – „Szerintem meg túl sok itt a fasz.” - Gondolja a nő, és távozik.

„A korosztályommal még irgalomból sem!” - Válaszol a kérdésemre méltatlankodva a hatvanas pasi, aki egy perccel sem fiatalosabb a koránál.

„A pina, az csak pina.” – Mondja a sokat tapasztalt  szkeptikus. „Mindegyik azt hiszi, hogy az övé az univerzum közepe, csak azért, mert fiatal. De komolyan mondom, én még itt egy normális nővel nem találkoztam.”

„A fiatal lányoknak szép rózsaszín a kelyhe, az idősebb nőké pedig….” (ezt nem írom le) – Nyálzik az aszott, kiszáradt vénember. Közben azon gondolkozom, hogy vajon láthatott-e  élőben, mondjuk az utóbbi harminc évben fiatal lányt közelről.

„Egy nővel maximum ötször randizom. Már az elsőn, de a második vagy harmadik randin tuti megvan bármelyik. Ezt jó esetben még két randi követi.”

„Castingolok, mint mindenki, és közben jót szórakozom. Küzdjenek csak, és győzzön a jobbik!”

fotó: Rafal Jedrzejek

Fájdalmas aktualitása van a bejegyzésemnek. Minden előzmény nélkül, egy ostoba baleset következtében veszítettük el kedvencünket, az életvidám francia bulldogot, Mazsolát. Ettől a röfögő, büdös kicsi malactól mi csak szeretet és kedvességet kaptunk. Elvesztésével kiszakadt egy darab a szívünkből. Délután még gondtalanul szaladgált a kertben, és senki nem sejtette, hogy rövid kis élete hamarosan véget ér…

Nagyon megviselheti az embert a kis kedvenc halála, hiszen az állathoz erős érzelmi szálak fűznek minket. A veszteség érzése olykor rendkívül intenzív, akár hasonlíthat egy ember elvesztése által okozott fájdalomhoz.  

Hogyan dolgozható fel egy ilyen esemény? Mennyi idő kell, hogy elfogadjuk a történteket? 

Nos, ez leginkább lelki beállítottságunkon múlik. Az idő természetesen a szövetségesünk, de a megfelelő elengedéssel, és aktív feldolgozással, ha kicsi kedvencünkön már nem is, de magunkon mindenképpen segíthetünk. A múlt eseményeire már nincs hatásunk, de a jelenünk megélésébe van beleszólásunk.

Saját tapasztalataimat most közreadva, szeretnék segítséget adni másoknak, hogy egy kicsit elviselhetőbb legyen a veszteség:

Gyászszertartás: 

Búcsúzzunk el tőle méltóképpen! Legyen az jelképes, vagy konkrét elhantolás, igen megrendítő, mégis szükséges a lezárás. Sokat segíthet, ha kedvenc játékát, kis takaróját magával viszi. Legyen egy hely, ami az övé, ahol ténylegesen pihen, vagy egy kijelölt polc, sarok a lakásban, amit az emlékére jelölünk ki, és ahol elhelyezhetünk bizonyos tárgyakat, melyek rá emlékeztetnek. Ültethetünk egy szép növényt vagy fát, akár egy parkba is. De vehetünk egy kedves  szobanövényt neki, melynek odaadó gondozásával az emlékének adózunk. A növény kaspóját díszíthetjük akár a fotójával. Lényeg, hogy legyen egy hely, ahol egy pillanatra megállhatunk, és gondolunk rá.

Vádaskodás, önvád helyett: 

Ne engedjük, hogy elhatalmasodjon rajtunk! Sajnos balesetek  a legnagyobb elővigyázatosság ellenére is előfordulnak. Extrém esetektől eltekintve, senki nem szánt szándékkal idézi elő a tragédiát. Ne keressünk ok-okozati összefüggéseket, mert a történteken nem változtat. Higgyük el, hogy jó gazdik voltunk, és mindent megtettünk érte, betegségben, egészségben. Az önmarcangolás helyett gondoljuk végig , hogy mennyi mindent adtunk egymásnak, és ez biztosan nem volt hiábavaló.

Nem tabu beszélni róla. 

Beszéljünk, beszélgessünk róla, elevenítsük fel az emlékeket! Eleinte lesznek nagyon nehéz pillanatok, de ez része a feldolgozásnak. Fontos, hogy legyen egy megértő közeg, aki meghallgat, és segít lelkileg. Ez lehet a család, barátok, vagy egy megértő kutyás közösség. A családban ne hagyjunk ki senkit, aki érzelmileg érintett. A gyerekeknek is fontos a megfelelő feldolgozás. Vonjuk be őket is minden tevékenységbe! Ne akarjuk elfojtani a bánatot, mert úgy lassabb a gyógyulás.  Tudjuk, hogy a sírás is segít a feldolgozásban. Sírjuk ki magunkat nyugodtan!

Örökítsük meg kis kedvencünket! 

Tudjuk, hogy a gyerekeknél milyen jótékonyan hat, ha kirajzolják magukból a történéseket. Nos, ez a felnőtteknél sincs másképp. Valamilyen formában örökítsük meg kis kedvencünket! Rajzoljuk le, fessük meg, vagy próbáljuk agyagból megmintázni. Dolgozhatunk valamilyen textil technikával is. Rengeteg formában megjeleníthetjük, a kötéstől, a hímzésen át, egészen a patchworkig. Ez is a megemlékezésnek egy formája, nagyon sokat segít a feldolgozásban. Legyünk kreatívak! Nem véletlenül alkalmazza a művészetterápia az ilyen megörökítést, hiszen nagyon sokat segít az oldásban és elengedésben.

Mazsola 30x30cm - olaj, vászon

Írjunk róla!

Írjunk neki levelet, egy történetet, vagy verset. Meséljük el a csínytevéseit, az élettörténetét.  Az írás is egy remek terápiás eszköz az elengedésre, önmagunk gyógyítására. Azon túl, hogy csökkenti a fájdalmat, ezeknek a személyes munkáknak az összefűzésével, fotók beragasztásával gyönyörű albumot készíthetünk neki, melyben az emléket megőrizzük.

Új kis kedvenc? De mikor? 

Sokfélék vagyunk, mindenki másképp éli meg az elvesztést. Vannak akik soha többé nem akarnak kis kedvencet, másoknak időre van szükségük, és akadnak olyanok is, akiknek azonnal szükségük van a napi szeretetadagjukra. Ahol kisgyerek van a családban, ott ajánlatos várni az új kedvenc befogadásával, hiszen egy kisgyereknek több időre van szüksége, míg megérti, elfogadja a helyzetet, és elengedi a kedvencét. Nálunk az egész család az azonnali új kiskutya beszerzése mellett döntött, és nem bántuk meg. Nem az elvesztett kutyánk helyett érkezett, ő egy új fejezet az életünkben. Két kutyánk van. Az egyik a szívünkben, a másik a lábunk alatt.  Az egyik szemünk sír, de legalább a másik nevet.

Kiválasztásánál egyetlen szempont vezérelt, hogy Mazsola testvére legyen, de ne legyen fehér pöttyös. Szerencsénkre a kennelben volt egy öt hónapos fekete kisfiú, ugyanattól az anyától. Ennyit tudtunk róla, de más nem is érdekelt. Napokon belül elhoztuk, és nagyon jól döntöttünk. Életet hozott a házunkba...

Isten veled, drága Mazsola!                                       Isten hozott, kicsi Bubu!

Teljes erőmből irtok, vágok ki szinte mindent. Nem érdekel a vacak derekam, guggolok a műtött térdemmel, kezemben nehéz szerszám. Csak keveseknek kegyelmezek. Vezekelek és büntetek. Kíméletlen vagyok magammal és veletek, mert ti is benne voltatok! Összejátszottatok, és elrejtettétek a szemem elől a gyilkost. Miattatok nem zárt rendesen az a fedél, mert burjánzó, önző területszerzési ösztönötök nem ismer határt. Már egy ideje nyomaszt és fojtogat a jelenlétetek. Tolakodóan agresszívek lettetek. Nektek minden kell. Elveszitek a napot, a teret, az életet…

Három év és három hónap. Ennyi jutott neked. Ennyi jutott nekünk. Észrevétlenül épültél be a családba, átvetted a szokásainkat, az életritmusunkat. Kutyát akartunk, nem gyereket vagy társpótlékot, és te ezt elfogadtad. Betartottad a szabályokat, és csak ontottad ránk a szeretetet, ha kellett, ha nem.

Majdnem mindig volt kutyám, de te voltál az első francia. Nem voltak elvárásaim veled kapcsolatban, hiszen nem sorolnak a legokosabb kutyák közé. Csak azt tudtam, hogy egy vidám, öntudatos kis bohóc vagy, aki csupán a megjelenésével, és csetlő, botló, ügyetlen mozgásával felvidít. Hányszor, de hányszor nevettettél meg, és most mennyit sírunk… Egyszer csak rádöbbentem, hogy igazából te elképesztő magas szinten kommunikálsz. Nem tudom, hogy ez fajtajellegzetesség-e, de te nem okos voltál, aki szépen engedelmeskedik vagy parancsszavakra teszi a dolgát. Te hihetetlen intelligenciával megértettél dolgokat, és összefüggéseket. Lereagáltad a történéseket, és különböző hangokkal, illetve testbeszéddel el is magyaráztad, hogy mit szeretnél. Nagyon sokféleképpen használtad a hangod. Az egészen vékony, magas könyörgő ficsergéstől, a kötekedő, rekedt vakkantásokon át, félelemkeltő öblös vagy éppen harcos, elszánt, agresszív ugatásig nagyon széles volt a repertoárod. Hörögtél, röfögtél, harákoltál, szuszákoltál. Mindig a hangulatodnak, és gondolataidnak megfelelően. A legmélyebb álmodból is egy pillanat alatt felcsattantál, és felborzolt háttal félelmetes őrző-védőként léptél fel, ha veszélyt szimatoltál a ház körül. Sosem tanítottunk, te csak figyeltél minket, és megtanultál dolgokat.  

Tekinteted elképesztően kifejező volt. Emlékszem arra a segélykérő nézésedre, amelyből egyértelműen megértetted velem, hogy nagy a baj. Azonnal orvoshoz vittelek, és kiderült, hogy az ellopkodott, és egészben lenyelt csontok teljes bélelzáródást okoztak. Falánkságod kis híján a vesztedet okozta. Amúgy univerzális morzsaszívóként és konyhamalacként üzemeltél, nálunk semmi nem ment pocsékba. Mindegy volt neked, hogy fokhagymagerezd, csilipaprika vagy uborkavég. Ha egyszer leesett a földre, te azonnal lecsaptál rá. Emlékszem, amikor az ivartalanításod előtt, mely délre volt kiírva, nem kaptad meg a reggelit. Egyáltalán nem estél kétségbe. Megoldottad a dolgot a magad módján. Volt egy kedvenc plüssmacid. De hová lett a maci lába? Rosszat sejtettem, de szerencsére, mire az orvoshoz értünk, az autó hátsó ülésén előkerült a kismaci mindkét lába, egészben. Mérhetetlen falánkságod mellett a libidód sem volt elhanyagolható. Volt egy csajod. Egy fehér fekete pöttyös plüsslabda. Vele űzted a malacsportot. Ő volt a társad, vigyáztál rá, őt nem rágtad szét. Ő most is veled van…

Imádtad az embereket, de szívesen kötekedtél más kutyákkal. Hatalmas egódból fakadóan simán nekimentél akár egyszerre több vérebnek is. Szerencsédre ezek a komoly kutyák csak néztek értetlenül, hogy ez a röfögő, harákoló agresszív kis méregzsák meg mit akar itt. Nem bocsátkoztak csatába veled. Aztán egy alkalommal emberedre akadtál, egy puli személyében. Te kezdeményezted a bunyót, és a puli felvette a kesztyűt. Az első menetben egyértelműen eldőlt a meccs végkimenetele, én pedig sosem felejtem el a kis pofádat, ahogy szőrcsimbókokat felöklendezve, néztél rám értetlenkedve. Sehogy nem értetted, hogy ez most mi volt. Ez hogy lehet, hogy téged két vállra fektettek?

„Büdös vagy, mint az ördög”- mondtam sokszor. Irtóztál a víztől. Téged nem lehetett csak úgy megfürdetni, mert rémületedben kigúvadt szemekkel azonnal menekülőre fogtad. Ha esett, még a dolgodat elvégezni se nagyon akarózott. Jöttél volna be azonnal. Én ilyenkor csak szigorúan rád néztem, ujjammal mutatva az útirányt, te pedig kelletlenül, szégyenkezve, nem létező kis farkacskádat magad alá húzva elballagtál a dolgodra, majd kisvártatva, körmeiddel kopogtatva vártad, hogy beengedjelek.

Megtettél olyan dolgokat is, amihez egyáltalán nem volt kedved. Próbáltad először a kis pofádat röcögtetve érvényesíteni az akaratodat, de mikor elhangzott a „szedd a lábad, mert szétváglak” varázsige, tudtad, hogy itt nincs apelláta, szót kell fogadnod.

Pár napja rátettünk egy vízben álló kőre a Duna-parton. Akkor még nem sejtettük, hogy ezek lesznek az utolsó fotók rólad. Azon a végzetes délutánon a biztonságosnak hitt kertben szaladgáltál vidáman. Egyszer csak feltűnt a nagy csend. Sehol nem találtunk, mintha a föld nyelt volna el. Mindenhol kerestünk, de nyomtalanul eltűntél.

Másnap hajnalban keltem. Kivágtam az összes bokrot. A földbe süllyesztve, a dúsan burjánzó vegetáció védelmében, száját épp csak résnyire kinyitva, alattomosan mosolyogva ott pöffeszkedett a ciszterna. Hatalmas gyilkos gyomrában a növényeknek összegyűjtött esővíz sötétlett…

Teljes erőmből irtok, vágok ki szinte mindent, kíméletlenül. Csak keveseknek kegyelmezek…

Sziasztok, csajok! Bocsi a késésért, de alig bírtam reggel felkelni, mert még mindig nem pihentem ki magam. Aztán nem tudtam eldönteni, hogy melyik ruhámat vegyem fel, így késve indultam a körmösömhöz. Az a hülye picsa meg olyan lassan csinálta, hogy azt hittem, ráborítom az asztalt. Na, így persze a szempillástól is elkéstem, már épp elkezdett egy másik csajt, de megmondtam neki, hogy én nem várok. Vagy megcsinálja most azonnal az enyémet, vagy keresek egy másik szempillást. A Margit-hídon megint dugó volt, és alig találtam parkolót a cukrászda előtt, de már itt vagyok! Rohantam, ahogy tudtam, mert már alig vártam, hogy ideérjek. Drágáim, olyan gyönyörűek vagytok, szeretlek titeket! Annyira jól néztek ki! Nekem vannak a legklasszabb barátnőim! Tessék, ezeket nektek hoztam Rómából...

Igen, ez egy Max Mara rajtam. Zénó vette nekem. Olyan édes! Na és a cipőm? Na, hogy tetszik lányok? Elképesztően dögös, igaz? Mikor meglátta rajtam, képtelen volt uralkodni magán. Imádja a tűsarkakat, így még másnap is vett nekem két pár cipőt. Ha azokat meglátjátok, elájultok, az biztos!

Nézzétek ezeket a fotókat! Rengeteget fényképeztem. Próbáltam mindent megörökíteni, és volt a szállodának is fotósa, aki gyönyörű képeket csinált rólunk. Amúgy az Artemidében laktunk, a belvárosban, egy szuper lakosztályban. Minden közel volt, és fantasztikusan jó éttermeket ajánlott a consierge. Képzeljétek, egyik este egy elegáns helyen épp koccintottunk a szerelemre, mikor egy nagypofájú alak odalépett az asztalunkhoz, és kitörő örömmel üdvözölte Zénót. Valami családi barát, mint utólag megtudtam. Zénó alig bírt felállni, ugyanis a lábamat épp az ölében tornáztattam, aminek persze jól látható eredményeként, ugyancsak kidudorodott a nadrágja. Nagyon cuki volt, ahogy zavartan, kényszeredett mosollyal az arcán, próbálta leplezni, és  jópofát vágni a találkozáshoz. A pasi meg csak lapogatta a vállát, a találkozás fölött érzett nagy örömében. Egészen addig, amíg rá nem emeltem a tekintetem. Bár üzleti partnerként lettem bemutatva, de a marhának valószínűleg azonnal leesett, hogy itt másról lehet szó. A füle hegyéig elvörösödött, miután konstatálta, hogy itt csúnyán beletenyerelt valamibe, amiről nem kéne tudnia. Elkezdett hebegni, habogni, én meg hideg nyugalommal néztem a szemébe, miközben zavarodottan közölte, hogy rohannia kell. Viszlát! Zénó is igen kínosan érezte magát, én meg jót mulattam magamban a helyzeten. Már eléggé unom ezt a bujkálást, épp itt az ideje, hogy színt valljon. Ha nem teszi, majd én megoldom. Megmondta, hogy még soha senkit nem szeretett úgy, mint engem. Velem akar élni, és már semmit nem érez a felesége iránt, csak szánalmat. Régóta nem kívánja, képtelen megdugni. Mondjuk nem is csodálom, hiszen az egy leharcolt tehén. Szóval, Édeseim, minden sínen van. Már csak a gyerekeket kell elrendezni…

Ez meg mi a szart bámul? Észrevettétek ti is, hogy folyton idenéz? Mit hallgatózik itt, ez a koszlott tyúk? Tök jó pasival van, de lehet, hogy én jobban bejövök neki?

Na szóval, szerintem épp itt az ideje, hogy Zénó felvállalja a kapcsolatunkat. Én elhiszem, hogy a gyerekek miatt nehéz, de engem ez nem érdekel. Nem vehetem figyelembe folyton mások érdekeit, itt most az én boldogságomról van szó. Ismertek, én mindig megszerzem, amit akarok. Mindenesetre a fotókat már felraktam a fészre. Előbb-utóbb meglátja az is, akinek szántam.

…Tudod, én azt szoktam mondani, hogy: Sok van, mi csodálatos, de a Földnél nincs semmi csodálatosabb… Szophoklész után, csak így szabadon. Mert minden életnek a kiindulópontja a Föld, általa teremtődtünk, Ő éltet minket...

Ezen a ponton megadta a végső kegyelemdöfést romantikus ábrándjaimnak, amit vele kapcsolatban dédelgettem magamban. Hónapokkal ezelőtt, amikor először megpillantottam az uszodában, ahogy egyetlen határozott mozdulattal kitolta magát a medence vizéből, kis képzavarral élve, a habokból kiemelkedő Aphrodité férfi megfelelőjét láttam benne. Tökéletesen kidolgozott test, feszes nadrág, gyönyörű klasszikus arcél. Férfi istennő, gondoltam magamban. Onnantól fogva mindent elkövettem, hogy magamra vonjam a figyelmét, és lám, elszántságomnak hála, most itt ülök vele szemben a Dunapark Kávéházban, és azon gondolkozom, hogy mégsem kellett volna azt a fotót otthagynom a recepciósnál, vagy legalábbis elsőre elég lett volna, ha csak a telefonszámomat írom a dekoltázsomra, nem pedig a randi helyét és idejét.

…Szerintem a geofizika a földtudományok legfontosabbika. Folytatja a kiképzésemet. Általános értelemben, a földi környezet tudományos célú megismerését szolgálja. Bolygónk belsejében és környezetében zajló fizikai jelenségeket, azok mérhető fizikai jellemzőit vizsgálja. A gyakorlati kutatási területe pedig a nyersanyaglelőhelyek feltérképezése, a szénhidrogén-kutatás, vagy akár különböző műszaki és környezeti problémák megoldása…

Basszus! Ezt nem fogom kibírni. Csak én tudok így mellényúlni. Ő pedig lelkesen magyaráz tovább, és csillogó szemmel ecseteli az ultrahangos vizsgálatok előnyeit, hiszen, mint megtudom, ilyenkor roncsolásmentes módszerekkel tudnak adatokat gyűjteni. Bizonyos esetek azonban szükségessé teszik a vizsgált közeg feltárását, és mintavételezés céljából, kutatófúrások végzését. Na, az aztán az izgalmas móka! Képzelem.

Arcizmaimat próbálom erőnek erejével kontroll alatt tartani, és érdeklődésemnek legalább a látszatát megőrizni, de érzem, hogy tudatom ellankad, és gyakorlatilag az elalvásos eszméletvesztés határán állok. Ekkor azonban, egy ismerős nevet hallok ki, a szomszéd asztaltársaságban ülő nő, harsány, de mindeddig számomra érdektelen beszámolójából. Tudatom a relax üzemmódból azonnal teljes kapacitásra vált, és elmémben vörös fényű vészcsengőként szirénázik a döbbenetes felismerés.

Megnézem a nőt. Harmincas, ápolt, jól szituált. Minden részlet kimódolt rajta, melynek egyértelmű üzenete a figyelemfelkeltés. Minden ízléses, minden nagyon naprakész, minden különleges, mégsem tetszik. Erős. Sok. Külseje egybevág a viselkedésével. Határozott stílusban, a győztesek magabiztosságával tartja élménybeszámolóját a barátnőinek, akik lelkes ujjongással fogadják a legújabb híreket. Fotókat mutogat, körbejár a mobilja. Most éppen Rómában voltak. Szerelmesek. Boldogok. A barátnők egybehangzóan konstatálják a tényt, miszerint gyönyörűek együtt, és nagyon jól összeillenek. Minden sínen van, mondja a nő. Már csak a gyerekeket kell elrendezni… 

…Hát igen, órákig tudnék még mesélni a karotázs során átélt kalandjaimról…Hogy ez mit jelent? Ez maga a mélyfúrási geofizika…

Ide nézek, mosolygok, bólogatok, néha még kérdezek is, de oda figyelek. Lovagom olyan átéléssel mesél, hogy fel sem tűnik neki a kis csalárdságom, én pedig pimaszul kihasználva a helyzetet, a csajokat monitorozom. Aztán összeakad a tekintetünk. A nő teátrálisan megáll a monológgal, a barátnői is felém fordulnak. Provokatívan néz farkasszemet velem. Még a szeme is olyan valószerűtlenül erős kék.  Mi a szart bámulsz? Zavarba jövök, elkapom a tekintetem. Ez a nő nagyon veszélyes, tölt el nyugtalansággal a gondolat.  

Hirtelen elszaladt az idő. Fizetünk. Ahogy elsétálunk mellettük, a nő magát egy cseppet sem feszélyezve, tetőtől talpig végignéz. Harcias elszántság van a tekintetében. Az a típus, aki ha megszerezte, nem adja egykönnyen a koncot.

A pasi elkísér az állomásra. Nagyon jól érezte magát velem. Ritkán tud ilyen jót beszélgetni egy nővel. Én pedig összezavarodva szállok fel a vonatra. Free wifi. Facebook. Ismerősök ismerősei. Azt tudom, hogy Dórinak hívják, és bingó! Megvan. Kiposztolta a képeket. Róma, Trevi-kút, Forum Romanum, Pantheon, Spanyol lépcső, és mindegyiken egy szerelmes pár pózol. Csak az a baj, hogy a pár férfi tagja a barátnőm férje is egyben, két kamasz apja, tisztes családapa, aki a munkája miatt rengeteget utazik, és épp most jött haza egy hivatalos római útról, melyről baráti körben, a hétvégi kerti partin fog élménybeszámolót tartani.

Igen, tudom, az információ hatalom, de fogalmam sincs, mit kezdjek vele. Ebből nem jövök ki jól, az biztos. Ráadásul egy másik uszodát kell keresnem.

Illusztráció: Sipos Barbara - Barbi-VI. részlet - olajfestmény 

Mit csináltok ti itt? Ez undorító! Ordított Lili magából kikelve. Kezével eszelősen próbálta eltakarni a szemét, de hiába, a látvány harsány neonreklámként ott villódzott a szorosan összezárt szemhéja mögött. A felismerés pusztító áramütésként cikázott át a lelkén, és végérvényesen beleégette magát a tudatába. Minden előjelet váltott, és minden átértékelődött…

Lili és Dóri már az ovi elejétől elválaszthatatlan barátnők voltak. Egymás mellett ültek az iskolában, aztán ugyanabban a gimiben tanultak tovább. Nagyon jól megvoltak, mindent együtt csináltak. A különbség köztük csak az volt, hogy míg Lili egykeként, egy igen jómódú család gyermeke volt, addig Dórit és két öccsét édesanyjuk egyedül nevelte. Lili szülei ezért mindig is támogatták a kislányt. Magukkal vitték a nyaralásukra, mondván, hogy még Dóri tesz nekik szívességet, hiszen így Lili sem unatkozik. Sokszor egész hétvégén náluk volt. Eljátszották, hogy testvérek, és mindenki viccesnek találta, hogy Dóri apának hívta Lili édesapját. Lili anyukája rendszerint Dórinak is vett ezt azt, mert tudta, hogy Dóriék nem engedhetik meg maguknak az extra dolgokat.

Amíg kicsik voltak, ez egyáltalán nem okozott gondot, de egy idő után Dóri fejében valami megváltozott. Elkezdte őt zavarni a különbség. Valahogy nem azt nézte, hogy ő mennyi mindent kap Lili szüleitől, pusztán jó szándékból, hanem azt kezdte figyelni, hogy Lilinek több van. Ráadásul, ahogy cseperedtek, már egyáltalán nem úgy néztek ki, mintha testvérek lennének. Lili sugárzóan szép lány lett, Dóri pedig valahogy olyan szürke maradt. Őt a fiúk észre sem vették, mindenki Lilit figyelte. Dóri lelkében az irigység mocsara egyre nagyobb területeket foglalt el, és az abból kiserkenő keserű cseppek kezdték megmérgezni barátságuk tiszta vizét. Elkezdődött egy titkolt, egyoldalú rivalizálás. Dóri mosolya mögött egyre inkább önző érdekek lapultak, és folyamatosan manipulálta Lilit. Mikor Lilit valami bánat érte, ő együtt érző arccal vigasztalta, de titkon felvillanyozódott, és valahányszor Lili örült valaminek, kényszeredett mosolya mögött démoni indulatok feszültek. Lili érezte, hogy Dóri olyan furcsa néha, sokszor ok nélkül bántja őt, de szerette Dórit, és elfogadta olyannak, amilyen. Dóri viszont nem tudott túllépni azon, hogy Lilinek a sors mindenből többet, jobbat adott. Méltatlannak ítélte a helyzetet, és úgy döntött, hogy majd ő igazságot szolgáltat. Ő nem éri be ennyivel, neki minden kell. Minden, ami Lilié…

Beteges, számító terveiből a külvilág semmit nem észlelt. Élték tovább a legjobb barátnők addig megszokott életét. Bár Dóriék kiköltöztek a külvárosba, továbbra is rendszeresen élvezte Liliék vendégszeretetét. A két lány késő éjszakába nyúló bizalmas beszélgetései után, Lili édesapja mindig készséggel hazadobta „neveltlányát”. Továbbra is magukkal vitték nyaralni, síelni, Lili édesanyja pedig sokszor dupla ruhapénzt adott a lányoknak.

Harmadik végén aztán feltűnt, hogy Dórinak egyre több pénze van, és hirtelen elkezdett észvesztően öltözködni. Minden héten vett magának valami menő cuccot, rendszeresen járt műkörmöshöz, fodrászhoz, szempillát ragasztatott, és az egyszerű diáklányból hirtelen egy túlságosan is dögös nő lett. Miközben Lili az első szerelem mámorában égett, Dóri is izgatottan elárulta, hogy van egy idősebb barátja. Sajnos túl sok információt nem árulhat el róla, mondta, mert az illető persze nős, de szeretik egymást, és el fog válni, csak a kedvező alkalmat várja, hogy bejelentse a feleségének. Addig is mindenben támogatja őt, mert tudja, hogy milyen szűkös anyagi helyzetben van. Lili boldogan borult Dóri nyakába, hiszen mindig is egy jómódú pasit kívánt neki. A felett pedig, hogy az illető nős, valahogy aztán lassan szemet hunyt.

Mintha Dóri sötét, számító gondolai is szertefoszlottak volna, hiszen jómódú kedvese mindenben támogatta. Az egyetlen kis probléma az volt, hogy kapcsolatukat nem vállalhatták nyilvánosan. Lili azonban gondoskodott róla, hogy barátnője ne legyen egyedül, és a legtöbb időt hármasban töltötték, Lili pasijával. Nagyon jól megvoltak, jöttek, mentek, élték a fiatalok szokásos pezsgő életét. A nagy buliknak az egyetem kezdete vetett véget. Lilit felvették Szegedre, az orvosira, Dóri pedig a barátja jóvoltából, egy magániskolában tanult tovább.

Azon a novemberi délutánon azonban minden összeomlott, mikor Lili meglepetésként, váratlanul előbb utazott haza a megbeszéltnél. Lili addigi boldog, gondtalan élete egy pillanat alatt darabjaira hullott, mikor a nappaliba belépve megpillantotta Dórit, a saját apjával… Dóri kíméletlenül véghezvitte a tervét, amit eltervezett. Elvett mindent Lilitől, amit akart, de még annál sokkal többet is.