Valami megváltozott benne, miután élete párját is elveszítette. Megkeseredett. Undok és mogorva lett. Kerülte az embereket. Nem akart többé az élőkhöz kötődni, hiszen akiket szeretett, akik fontosak voltak neki, mind elhagyták. Nem bízott többé sem emberben, sem állatban. Magányos csendben, értelmetlenül teltek a napjai, és nem tudta mit kezdjen hátralevő életével. Minden szürke és sivár volt körülötte, valahogy eltűntek a színek az életéből. Sokat gondolkozott a múlton, és olykor fennhangon beszélt. Egyszer csak a monológja közben, megakadt a szeme egy  rongyból készült bohócon. A férje kapta még valamikor a nyugdíjba vonulásakor, és az egyik kanapén porosodott. Felderült az arca, és úgy érezte, mintha egy kis színes fény járná át a sötét szobát. Valahogy kivilágosodott. Ettől fogva kimondottan a bábuhoz beszélt. Fennhangon mesélt neki régi történeteket, fejtegette az élet értelmét, vagy szavalt régen tanult gyermekverseket. Olykor megállt, ránézett a bohócra, meg akart győződni róla, hogy figyel rá, és érti minden szavát. A bárgyú kis bohóc pedig figyelt, szinte csüngött a szavain. Szép lassan különös érzelmeket kezdett táplálni iránta. Rájött, hogy  sosem fogja őt cserbenhagyni, mindig ott lesz neki, számíthat rá...és a baba mintha bólogatott volna.

Eztán mindent együtt csináltak. Megbeszélték az aznapi teendőket, ha el kellett menni valahová, legtöbbször együtt mentek. Finom puha kis fészket rendezett be a babának a  húzós kocsijában. A feje kilógott, így vidáman szemlélhette a világot.  Nagyon jól kijöttek egymással. Együtt főztek, aztán szépen megterítettek, és ő természetesen a babának szedett először. Picit zsörtölődött, de a  végén elfogyasztotta, amit a bohóc meghagyott. Mielőtt a kertbe mentek dolgozni, jó melegen felöltöztette, este gondosan betakargatta, hogy meg ne fázzon. Egymás kezét fogva nézték a tévét, vagy jókat beszélgettek. Néha felolvasott, és karácsonyra titokban sálat kötött neki. Persze a Mikulástól is mindig kapott csomagot, amit aztán közösen elfogyasztottak.

Aztán egy napon a kukák mellett talált egy kidobott, koszlott babát. A haja sáros  és csatakos, félig kiszakadt karján át, a tömőanyag épp készült elhagyni a baba testét. Talán egy kutya játéka lehetett. Elképesztő melegség és gyengédség öntötte el a szívét. Persze otthon is nagy volt az öröm, mikor hazavitte. Együtt azonnal  megfürdették, ellátták a sérüléseit a megszeppent kis jövevénynek. A bohóc természetesen felkínálta, hogy válasszon a gondosan összehajtogatott, szépen vasalt ruháiból egy neki tetsző darabot. Bár ezek  fiúruhák voltak, de kis időre talán megfelelnek. Már hárman voltak. Egy igazi kis család.

Attól a naptól fogva rendíthetetlenül járta a környéket, kiforgatta a kukákat, lomtalanításkor az elsők közt túrta a kirakott halmokat. Nem törődött a járókelők rosszalló megjegyzéseivel, tette a dolgát. A kis társaság pedig elkezdett sokasodni. Volt köztük félszemű, karok, lábak nélkül érkező, kicsi és nagy, régi és még régebbi szakadt jószág. Mindenki szeretetteljes befogadásra talált náluk. Ők hárman döntötték el, hogy az újoncok milyen külsőt kapjanak, hol legyen a helyük. Egész nap sürögtek, forogtak. Szorgalmasan varrták az új ruhákat, frizurákat készítettek, sebesüléseket láttak el. Este pedig hulla fáradtan dőltek be az ágyba. Így teltek a napok. Életeket mentettek, és nagyon jól érezték magukat.

Elindult egy úton, és a valóságos életet maga mögött hagyva, átlépett egy ajtón, mely egy másik világba vezette. Egy titokzatos új világba, ahol érdemes volt élni, ahol  fontos feladatok várták. Ebben a világban a szerettei nem fogyatkoztak, hanem egyre sokasodtak. Itt minden megtörténhetett, és gyermeki bizalommal újra tudott hinni a csodákban. Megszűnt minden, ami rossz, már nem félt semmitől. Boldog együgyűségben élte az életét a babaházban.

Kanárisárga pulóverben, fiatalos frizurával, fekete napszemüvegben, csábosan mosolyogva pózol. Selfie. Egy aszott manóra emlékeztet. Jól láthatóan rajzolódik ki  nyakán a megnyúlt bőrfelesleg…

 „Drágám! - Istenien nézel ki! - szívesen lennék a pasikád! - ha szereted a sportosat?...Írj! - add + a telcsi számod küldök magamról fotókat, erotikusat is ha kéred!”

Erotikusat? Megdermedek. De hát hol vagyok? Na ne! Vizuális típus lévén nem menekülhetek, beszippant a fantáziám, és a film elindul… Kicsi, dagadó piros tangában hever a pasika egy antik szófán a panelban. Testén molyrágta tollboa tekereg. Köhögnöm kell, irritálja a torkom. Nem tudom eldönteni, hogy a megterhelő fűszeres illat belőle árad, vagy a ruhásszekrényből…talán naftalin. Kissé bütykös, májfoltos kezében csiszolt kristálykehely. Azt hiszem Ajka Kristály. Régen anyámnak voltak ilyenek a bárszekrényben… A dohányzó asztalon egy édes BB pezsgő,  tányéron eper. Kihívóan nyújtogatja felém a nyelvét a pasika, miközben kivesz egy szem epret. Lassan a szájába teszi, miközben  az állán lecsorog a leve. Nem veszi észre. Igézően néz a szemembe. Csábosan, affektálva hívogat… Csücsörít és nyögdös. Nagyon  tudja, mi kell a nőnek! Kifinomult, szexi, érzéki. De a kisördög megszólal bennem: „ Valamit kompenzál!”  Hirtelen az a hurkaszájú buksza jut eszembe, aki selypegve gügyög, és gagyog zavarba ejtő érzékiséggel szerelemről, erotikáról és a Szex-akadémiáról, melyet ő alapított... A Fókuszban is benne volt. Hirtelen kijózanodom.

„Jaj Istenem! Erotikusat? Kímélj meg! Amúgy a bókot köszönöm, kedves vagy! Üdv. Liza”

„Drágám! - 54 - vagyok, de egy 10-est jóváírhatok, sportolok aktívan, kidolgozott testem van! - szerettelek volna elvarázsolni, de ha nem tudod értékelni az igazi férfi testet sajnos nem egymást keressük!”

Mi a fenét is akarok én? Nekem semmi nem elég? Nem elég a kidolgozott igazi férfi test?

„Mondjuk úgy, hogy nem a kidolgozott férfi test az, ami elsősorban elbűvöl... Legyen az húszas, harmincas, negyvenes vagy 44-nek látszó ötvenes. Évek óta testépítéssel foglalkozom, különösebben nem hat rám, ha a pasinak is kockás a hasa. A szikrázó intelligencia, műveltség annál inkább. Ilyenkor a pocak sem számít!  Sok sikert! Liza”

 „Igazad van! - az értelmi kisugárzás nagyon fontos! - én is + tapasztaltam már hogy volt egy csaj külsőre elmentem volna mellette mint a gyorsvonat, szóba egyeledtünk és azt vettem észre áll a cerka és jól + dugatta magát! Drágám! - szerintem ha + látnál nem hagynál ki!” - 

„Szerintem meg igen! Minden jót! Liza” – Próbálom lezárni.

„akkor is Imádlak, mert klassz csaj vagy! - velem még egy Wellnessben is tudnál villogni! - tudnálak kényeztetni, szeretném a ………………………………..!” (Ő leírja, én nem.)

Fúj! Mit képzel ez a szerencsétlen? „Te az enyémet biztosan nem fogod! Na pá!”

Hű, de kínos, még mindig nem érti. „azt Te csak hiszed, + vagyok érted halva kellesz nekem és a Tiéd akarok lenni! szeretném minden vágyadat kielégíteni!”

Megsajnálom. Hiszen ő is magányos, és csak próbál velem ismerkedni, próbál fiatalos és laza lenni, de sajnos nem fogja fel, hogy ez több okból  esélytelen…

„Ne haragudj, de nem!”

Törlés

                                                                                                                                                                    Rekkenő a hőség. A gyerekek kimelegedve szaladgálnak, játszanak a réten. Az óvónők a fa árnyékában hűsölnek. Én magányosan, kissé távolabb tőlük, a vízbe lógatom a karomat. Képzeletemben ringatózva lebegek a szökőkút ezüstösen csillámló, kékes vízében… Pont úgy, ahogy az a kövér néni a strandon, abban a csodás zöld békás gumisapkában, amiről nem tudtam levenni a szemem. Hiába mondta az anyám, hogy ne bámuljam, nem bírtam szót fogadni, mert én még soha életemben nem láttam olyan szép úszósapkát… Most az én gyönyörű, hosszú kibomló hajtincseim között apró színes halacskák kergetőznek, jólesően csiklandozva a nyakamat. Mesés virágszirmokat formázó, krepp-papírból készült szoknyám szépen kiterül a víz felszínén. Olyan vagyok, mint egy igazi királykisasszony. Csodás érzés… Közben két kézzel tömöm magamba a lángost. Nagyon finom! Az óvó-néni kedvesen mosolyog. „Kérsz még, Licike?”

 „Sorakozó! Tóóóth, már megint a füleden ülsz?”

Hirtelen feleszmélek. Kirántom a karom a vízből. Vállig átázott az ingem. Ha ezt észreveszi Erzsike néni, nekem végem! Tudom hol a helyem, szaladok a sor végére. Elől a jó gyerekek mennek, ők foghatják Erzsike néni kezét.  Az én vizes kezemet senki nem akarja megfogni.

Mielőtt visszavonulunk az oviba, most is, mint mindig, megállunk a Rácz fürdőnél, a bódé előtt. Várakozunk, amíg  Erzsike néni megveszi a lángost. Aki jól viselkedett, az kaphat egy falatkát. Féloldalasan állok, a bal kezemmel jelentkezem, próbálom elrejteni a rosszaságom bizonyítékát. Talán nem tűnik fel a vizes ruhám, talán most kaphatok én is… De sajnos a lángos nem elég nagy, a sor hosszú, és az óvó-néni is éhes.

Illusztráció: Lőrincz Emőke

Nem nevelték, csak korlátokat szabtak neki. Kötelességeket írtak elő. Azt akarták, hogy jó legyen. De nem tudott jó lenni, pedig nagyon akart. Semmilyen használható útmutatót nem kapott. Nem tanították, sosem játszottak vele, sosem volt a középpontban, sosem jutalmazták, nem dicsérték. A büntetést tartották jó eszköznek a nevelésében. A testi és lelki fenyítést.

Idegesítő volt. Korán jött. Közéjük akart állni, de nem hagyták. Nem fogadták el. Annyira más volt, furcsa és különös. Nem olyan, mint a többi. A kinézete…az a feltűnő bundaszerű  haja,  a viselkedése, a mozdulatai. Összefogtak ellene. Ketten, mindig a legnagyobb egyetértésben. „Ez mindent kibír, ez olyan, mint a bika…erős, stramm gyerek.”

Persze szerették. Ellátták, mindene megvolt, mindenből a legjobb, de soha, egyetlen egyszer nem mondták neki, hogy szeretik, csak az ellenkezőjét. Nevelési szándékkal, és ő elhitte. Egyetlen emléke van az ölelésről. Egyszer reggel az anyja, valószínűleg valami rémisztő álom hatására, az öccsével együtt megölelte őket. Furcsa volt ez az emlékkép, még évtizedekkel később is ambivalens érzéseket keltett benne.

Fájdalmas, magányos volt a gyerekkora. Talán kétszer állt ki mellette az anyja. Először, mikor nyitott szemmel forgolódott a délutáni alvás alatt, és az óvónő egy cipőfűzővel akart érvényt szerezni az akaratának, amelynek jól látható nyoma megmutatkozott a szeme körül. A második alkalommal pedig egy nagyobb fiú okozta monokli miatt. Egyébként mindig őt hibáztatták a konfliktusokért. Teljesen természetes volt, hogy az öccse a családjuk kis kedvence, akit szeretnek, elfogadnak, féltőn óvnak, védelmeznek. Hiszen az olyan gyengécske, nyolc hónapra jött. Akinek jó vastag lábacskái voltak, nem olyan ronda vékony, mint az övé, és akit ő utált ezért.  

Csúnya volt.  Sosem vehetett fel pörgős szoknyát, buggyos blúzt, nem lehetett hosszú a haja.  Anyja nem akart vesződni vele, és amúgy is az akkor menő, divatos fiús frizurát gondolta a legmegfelelőbbnek. Egy pengés ritkítóval rendszeresen megigazította, ezzel leginkább egy elhasznált WC keféhez téve őt hasonlatossá. 

Sosem érzett talajt a lába alatt. Úgy érezte, hogy őt csak a macija szereti. Mackó, mesék, rajzolás. Ez volt az ő világa. Ahol ő lehetett a királykisasszony, ahol szép volt, ahol igazi lány volt, ahol szerették és körülrajongták. Ahol ő is krepp tulipán-szoknyában, virágként, hosszú copfokkal léphetett fel az óvodai ünnepségen, ahol nem neki kellett a szarvast alakítani, egyenes kantáros szoknyában, fiúingben, hatalmas agancsokkal a fején. Ahol az óvónő őt is a keresztnevén szólította, mint a jó gyerekeket, és ahol nem szekér volt a jele…

„Ez nem normális, hogy ennyi idő után te még mindig a szüleidet hibáztatod. Beszéld meg velük!” Próbálta már. Értetlenül álltak a dolog előtt. Nem emlékeznek rá, hogy bántották volna. Szerették, jót akartak neki, de vele csak ilyen keményen lehetett bánni, mert különben olyan volt, mint egy őrült. Amúgy meg  ezt az egészet  csak kitalálja!  Ebből is látszik, hogy milyen rosszindulatú. Tisztára, mint a Böske nénje.

Illusztráció: Lőrincz Emőke

Gyönyörű nő volt. Finom metszésű bájos arcára, nőies idomaira mindenki felfigyelt. A távoli kis faluból felkerülve, ápolónőként dolgozott  a Fővárosi János Kórházban. Fiatal kora ellenére határozott céljai voltak, melyek megvalósításán elszántan és kitartóan dolgozott. Bűbájos volt és kedves azokkal, akik számítottak, akik előremozdították tervei megvalósulását. Akik pedig nem tartoztak ehhez a körhöz, azokról gyakorlatilag tudomást sem vett. Nem pazarolta az idejét, energiáját olyanokra, akikből hasznot nem remélt.

Hamvas bájával és némi fondorlattal könnyedén elcsavarta a középkorú kardiológus főorvos fejét, aki szinte megzavarodott a fiatal lány üdeségétől, szokatlan bujaságától.

Röviddel a válásuk után a főorvos felesége, aki képtelen volt feldolgozni férje hűtlenségét, a cselédszobában  felakasztotta magát. Így lett a műtőssegéd kedveséből, az édes ártatlan vidéki kislányból Dr. Kanyó Richárdné.

Nem szült. Nem akart. Nem hiányzott a gyereksírás az életéből. Kilenc testvére volt. Ő nem akart többé osztozni, és különben is, akkor oda az alakja.

Révbe ért az élete. Mindene megvolt, amiről csak álmodott. Főorvos férj, budai villa, bejárónő, ékszerek, bundák. „Kábrióval” járták be a  francia Riviérát, mert a Balaton olyan „snássz”….és egyébként is mindent megtehettek. Dr. Kanyóné tudta, hogy kell irányítani a férjét. Élvezte a férfi fölött gyakorolt hatalmát, és olykor csúnyán visszaélt vele. Játszadozott az idősödő férfival, kénye-kedve szerint zsarolta érzelmileg, és ahol tudta megalázta. A fogadásokon nyíltan udvaroltatott magának, és amíg a főorvos a műtőben izzadt, ő bizony  közös otthonukban fogadta éppen aktuális szeretőjét.                                                                                                                                                                                                                                                                 Dr. Kanyónét, férje hirtelen halála után, Dr. Kanyó Rihárd főorvos előző házasságából született gyermekei rövid úton kipaterolták a pasaréti villából. A hatalmas bútorgarnitúra teljesen betöltötte az óbudai kis garzont, amit kegyelemből vettek neki. Ugyanis a család megtámadta a végrendeletet, és a bíróság bizony elfogadva Dr. Kanyóné ellen felhozott bizonyítékokat,  helyt adott a keresetnek.

Az ebül szerzett jólétből nem maradt más, csak egy kevés stafírung, személyes dolgok, egy kis életjáradék, a név és néhány özvegy barátnő. Így múltak az évek. Aztán már csak a szomszédasszonyok, na és Liza, a távoli rokon. Eltartási szerződést kötöttek, ezért özv. Dr. Kanyóné Lizára íratta a lakás.

Élete egyre inkább beszűkült. Az evés volt az egyetlen öröme. Arrogáns lett, és követelőző. Mindenki kerülte. Lizát folyton hívogatta, ugráltatta. Figyelmet akart, és ezt nagyon akarta….

Liza talált rá. Szétesett vonásai valahogy újra összeálltak, felidézve egy hajdanvolt porcelánbaba szépségét. Csak réveteg, beesett szemei, és a kádból elszivárgott víz utalt a halál napokkal korábbi beálltára.

A temetésre eljött Dr. Klein János, a jó hírű ortopédsebész professzor, Dr. Kanyóné műtőssegéd vőlegénye. Sosem nősült meg. Nem tudta elfelejteni egykori gyönyörű szerelmét, és soha többé nem bízott senkiben. Mogorva, nőgyűlölő ember lett belőle.

Többdiplomás, nyelveket beszélő, vezető beosztású nő várja igényes, hasonló adottságokkal rendelkező művelt férfiak bemutatkozó levelét.

Magamról csak annyit, hogy maximalista vagyok. Nekem mindenből a legjobb jár, mert én megérdemlem! A harmincas éveimben járok, de a testem olyan, mint egy gazelláé. Rendszeresen és keményen sportolok, és persze kényeztetem magam minden földi jóval. Én mindig, mindenben a legjobb vagyok! Nem viselem el, hogy bárki leelőzzön, legyen az futás vagy éppen vezetés. Nekem a dugó nem akadály, hanem kihívás. Mindig megtalálom a módját, hogy előbb érjek célba, mint a többi autós, azokkal a gagyi autóikkal. Én nem érek rá udvariaskodni, az én időm drága.

Én tudom, hogy mit akarok, és amit akarok, azt meg is szerzem! Semmi nem tántorít vissza, ha valamit kinéztem magamnak. Ha kell, kegyetlenül elbánok a versenytársaimmal, hiszen a célom elérésénél nincs semmi, ami fontosabb lenne. Sikeres vagyok, ápolt, művelt, okos és szórakoztató. Egyszóval tökéletes! Egy igazi luxus nő, akit nem kaphat meg bárki.

Vedd tudomásul, hogy nem szülök. Én nem vagyok egy tenyésztehén! Nincs rá időm, és egyébként sem áldozom fel az életem, a karrierem és a szépségem senkiért. Később, ha meggondolom magam, egy béranya programmal megoldható ez is. Mindenre van megoldás.

Csak akkor van esélyed nálam, ha te is a prémium kategóriába tartozol. Legyél sármos és jóképű, legalább 190 cm magas, karcsú és férfias. Törpék ne is írjanak!  A dús haj, a makulátlan bőr és a ragyogó fogsor ugyancsak alapkövetelmény. Öltözéked legyen mindig elegáns és trendi. Vigyázz, mert nem tűrök meg semmiféle stílusbeli bizonytalanságot. Ha egyedül nem megy, kérj segítséget a stylistodtól! Nálam a zakó alatt viselt rövid ujjú ing, a replika óra, a noname olcsó cipő vagy az öltözködési protokoll be nem tartása kizáró ok. Mindenből csak a legmagasabb minőséget tudom értékelni. Egyébként az autód is legyen extra nagy, mert tudod ugye, hogy bizony ebben is a méret a lényeg!

Regisztrálj a castingra, ha biztos vagy benne, hogy meg tudsz felelni az elvárásaimnak! Család, gyerek, feleség nekem nem akadály!

„Két jegyet kérek a Viharsarok című filmre, valahová középre.” Az egykedvű pénztáros jelentőségteljesen emeli rám a szemét, miközben a feje mozdulatlanul mered a képernyőre. „Ülés érkezési sorrendben, jó szórakozást!”

Van még időm, Péter szólt, hogy késik, ne haragudjak, be kellett mennie a patikába, majd elmeséli…. Nem ér oda a kinézett filmre, de jónak tűnik a következő is... Üres az utca, pont a Cirkó Gejzír   bejáratánál parkolok… Igen, a kicsik egy pillanat alatt belázasodnak…még emlékszem.

Kimondottan aranyos arca van, és nagyon jó hangja. Alkot, tanít, műteremlakás, két kisgyerek, épp elvált. Tetszik. Imádja a művészfilmeket. Először moziba megyünk, aztán beülünk valahová.

Nincs nálam a szemüvegem, így meredten próbálom élesíteni a fókuszt a felém siető fazonra, és érzem, hogy a mosoly az arcomon furcsa, kétségbeesett grimaszra vált… Jaj ne! Próbálok lecsúszni az ülésen, de késő! Észrevett. Hogy lehetek ilyen idióta, hogy a mozi szájában állok meg? Legszívesebben padlógázzal távoznék…

Szandál-zokni. Domborodó sörhas. Kétes tisztaságú gyűrött bézs bermudába hanyagul betűrt póló. Hatalmasakat lépve dönget felém. Kényszeredett mosollyal szállok ki az autóból. A szokásos tűsarok, frissen vasalt elegáns tunika, trendi nadrág, illatfelhő, lobogó fekete sörény…

Kedvesen mosolyog, bemutatkozik, puszit is ad.

Képzeljem el, hogy miután elindult, olyan hascsikarása lett, hogy kénytelen volt bemenni egy McDonald's-ba, és aztán a patikában kellett sorban állnia, mert félt, hogy itt is rájön a hasmenés, és inkább Bolus Adstringenssel biztosította be magát.

Istenem, ne kínozz! Elképzelem a szituációt. Tudom milyen a McDonald's-ban a mosdó. Tömeg, sorban állás, kifogyott WC papírtartó, üresen kongó folyékony-szappan adagoló…

Miért kell ezt tudnom? Miért nem mondta le a randit valamilyen nyomós indokra hivatkozva? Miért nem szerveztük későbbi időpontra? Egyáltalán, miért jön ide fososan, és miért meséli el? Miért? Mert tetszem neki, mert már látni akart, mert félt lemondani….mert őt ez nem zavarja, hiszen ez hozzátartozik az emberi működéshez. Ez van. Ez természetes. Ilyen bárkivel előfordulhat.

Beszélgetünk, de nem tudok figyelni. Pedig kedves és tényleg cuki kis pofija van. Próbálok tisztes távolságot tartani. Olyan érzékeny vagyok, minden hülye vírust elkapok. Rettegek attól, hogy én is ilyen helyzetbe kerülök, hogy egy nyilvános WC-ben kell könnyítenem magamon, miközben hosszú sor várakozik türelmetlenül a bejutásra…és ennél még kínosabb dolog is történhet…

 „Üljünk a kanapéra!” Indítványozza. A hideg kiráz a gondolattól, hogy egy kanapén heverve nézem a filmet ezzel a fickóval… „Az túl közel van, kitörik a nyakam az első sorban” nyögöm ki, és hálás vagyok, hogy csak legelöl van kanapé... Beülök középtájra, leteszem közénk a táskámat. Fogja, és simán arrébb teszi, majd leül mellém.

Istenem, ezt nem hiszem el! Ketten vagyunk a moziban. Borongós, fojtogató légkörű dráma a másságról, a kirekesztésről…Egy szerelmi háromszög... Rosszat sejtek, és persze balsejtelmem beigazolódik… Naturális megközelítés premier plánban. Kezdek nagyon feszengeni, gerincem majd kitörik, próbálok Pétertől legalább a felsőtestemmel minél távolabb kerülni. Ő kihasználva a helyzetet, hogy csak ketten ülünk a nézőtéren, hangosan kommentálja a filmet. Megtudom, hogy mennyire utálja ezeket a rohadt buzi, köcsögöket….és fúj, ez undorító mikor két férfi, nem még három… Én meredten, rezzenéstelenül  nézem a tényleg nagyon felkavaró filmet, és  magamban imádkozom, hogy ne legyen benne több erotikus jelenet.

”Liza, hozzád érhetek?” ettől féltem…Istenem, kész…végem! Ne, kérlek ne engedd, hogy megtegye! Már most érzem a számon azt az átkozott bizsergést. Herpeszem lesz. Beteg leszek. Mindjárt hasmenésem lesz.

„Nem!!!” szakad ki belőlem a tiltakozás, és kérésem meghallgatásra talál. Nem erőlteti, megmenekültem. Hálás vagyok neki…

„Na, és mi a benyomásod rólunk?”„Hát nem is tudom…nagyon kedves vagy, és igazán szimpatikus…de tudod nekem még kell egy kis idő...én nem tudok rögtön dönteni…beszéljünk majd!”

Próbálok beszállni a kocsiba. Jön rám. Puszit akar adni, én csak hátrálok egyre. Nem úszom meg…Padlógáz.

„Jaj, Licike, hát te nem tudod, hogy szobrásszal nem kezdünk? Egytől egyig mind igénytelen vadember!”

A barátnőm nyilván tudja, szobrászszakon végzett…bár azért nem volt teljesen igaza, mert nem volt vad. Kedves volt. Vagy ötször hívott, mire megértette, hogy mi a benyomásom rólunk.

                                                                                                                                                                                                       Az Angelikában találkozunk. Ide akart jönni, mert zavarja őt a nyári fény. Itt bent jó hűvös  van, és kényelmes. A Metró vonalán lakik, így nem kell kocsiba ülnie.

Magas, jó kiállású pasi. Mélyreható világító kék szempár, fekete haj…azaz, ajajaj! Bordóba játszó, festett fekete haj, tetején tupír. 49 éves? Garbója mögül kibuggyan  nyakán az árulkodó bőrfelesleget. Az biztos, hogy elképesztő jó pasi lehetett, talán még 49 évesen is. Egy igazi szépfiú, akiért döglöttek a nők.

Keze kicsit bütykös. Kemény fizikai munkát végez, mondja. Mészáros. A stílusa, a szövege alapján el is hinném. Kissé feszengve hallgatom őt, miközben ordenáré hangon osztja az észt, elterülve a kanapén. Nagyon laza, tudja, hogy ő az élet császára…vagy nem is tudom, azt hiszi legalábbis, hogy még az.

Nem kérdeztem, de megtudom, hogy hatalmas kétszintes háza van, személyzettel. Most keres új kertészt, mert a régi, az a barom elbaszta a 100m3-es medencéje vizének a Ph értékét. A bejárónőjével meg van elégedve. Kissé öreg, de istenien főz, és nagyon kényes a tisztaságra. Asszisztensnek viszont csak dögös, feszes húszast hajlandó felvenni. Nem nősül, neki annál több esze van. Tőle a nők azzal a reklámszatyorral távoznak, amivel jöttek.

Miközben teli szájjal fennhangon prédikál, és obszcén történetekkel bombáz, azon gondolkozom, hogy ha nem lenne egy csomó közös ismerősünk, hát nem hinném el, hogy ő is sebészorvos. Közönséges, harsány, trágár alak…olyan, aki azt hiszi, mindent megtehet…és meg is teszi!

Kényelembe helyezi magát, lejjebb csúszik a kanapén. Kivesz egy fogpiszkálót a tartóból, és jaj neee! Módszeresen elkezdi a fogai közül kipiszkálni az ételmaradékot. Megáll a kezemben a villa… Akkurátusan, egyiket a másik után. Majd minden megtisztított fogköz után a kezével szép komótosan sterilizálja a fogpiszkálót. Felfordul a gyomrom.

Hű, de elszaladt az idő, mennem kell! Ó igen, ő is siet, majd a pultnál fizet, menjünk!

Rettegek, hogy hozzám ér, vagy kezet kell vele fognom. Pánikhangulat lesz úrrá rajtam. Elfog a menekülési kényszer…hirtelen oldalt lépek párat,  hisztérikus integetéssel küldök neki egy puszit, idétlenül sarkon fordulok, és elrohanok.

Nem érti. Csak néz utánam, miközben homloka közepére szalad szépen ívelt, feketére festett szemöldöke.

Hű, de ronda ez a vakarcs! Na, ez tuti nem lesz a kedvencem. Fiú, vagy lány? Nem tudom eldönteni. Az a fura haj a fején, és azok a karikás szemek. Csak áll ott lehajtott fejjel. Ez nem tud mosolyogni, ha kérdezik?  - közben kedélyesen társalog  anyámmal.

Pöttyös labda, bögre…tulipán…napocska, alma, körte…maci. Igen, a maci!

Kérdezi a nevem. Nem jó érzés, ha válaszolnom kell, mikor ilyen sokan vannak körülöttem. Suttogok. Nem érti. Próbál kedves mosolyt erőltetni az arcára, de valahogy egyre kényelmetlenebbül érzem tőle magam. A kardigánom gombját tekergetem. Újra próbálom, picit hangosabban. Nem érti, nem vesződik velem tovább. A cipőmet nézem, az új piros pántos cipőt, amit ma kivételesen felvehettem. Nyomja a lábamat, ezért a külső talpélen állok. Nagyon szép cipő…

Anyuka, szekér lesz a jele! Megfelel, ugye?

Persze, megfelel neki!

Szekér lesz a jelem? Jeges dermedés lesz úrrá rajtam. De hát a maci, a macikám, nyöszörgöm magamban. Nekem az kell. Nem merek megszólalni. Legörbül a szám. Nézem a szép új cipőmet.

…Igen, minden ruhájába belehímezzük.

Minden ruhámba? De hát akkor mindenki látja, hogy én egy szekér vagyok.  Szégyent érzek miatta, ugyanakkor csalódottságot, és mély szomorúságot. Elvették tőlem a macit.

Az utánam következő helyes, cserfes kisfiú kapta a sárga macit.  Nem tudta eldönteni, hogy autó vagy maci legyen. Végül mégis a macit választotta.

Már megint nem lehet vele bírni, tiszta őrült egész nap! Én nem tudom, mi van ezzel a gyerekkel. Ennek mindig rossz kedve van.                  

                                                                                                                                  Illusztráció: Kitti Gebler

Szeretem. Hogy ő szeret-e? Nem tudom. Nem mondja. Csak néz a szemembe szó nélkül. Fogja a kezem, az arcára teszi, finoman csókolgatja, lehunyja a szemét,  majd ölel  és   szorít magához erősen. 

Csukva van a szemem, mégis mindent látok. Minden olyan folyékony…a tér, az idő, a hangok…elképesztő érzés. Most olyan tökéletes a világ. Finoman cirógat. Nagyon intenzíven érzem az érintését.

Dél körül jött, mindjárt tíz óra. Még mindig tart a lebegés. Hallgatom, ő pedig mesél. Magáról, az életéről. Nem tudom, hogy a szer hatására, vagy mert úgy érzi, hogy be akar vonni, bevonni mielőtt elmélyülök benne…Ő szép lassan megkönnyebbül, ahogy kiadja magából a nyomasztó lelki terheket, az én lelkem viszont egyre inkább elnehezül a felismeréstől. Rémisztő történet bontakozik ki előttem. Lassan megértem őt. A viselkedését. Az ingadozásait. A  fájdalmat, ami mindig ott bujkál a szemében.

Kiszárad a szám. Dermesztő jeges fuvallatként hat rám a felismerés. Megborzongok. Azt hiszem, ez a legrosszabb forgatókönyv… Hárman vagyunk. Ő, én és az anyja… Egy anya, aki a fiáért él. Egy fiú, aki több gyerekkel, házassággal, és kapcsolattal a háta mögött is elsősorban az anyjának szeretne megfelelni. Egy anya, aki érzelmileg zsarolja, és folyamatosan sakkban tartja a fiát. Egy fiú, akinek minden gondolata az anyja körül forog. Egy anya és a fia, akik egyszerre gyűlölik és imádják egymást. Egy fiú, akinek felfordul a gyomra, az anyja fizikai közelségétől, de lelkileg állandóan vele van, és folyton folyvást azt akarja bizonyítani, hogy ő jó. Jó fia az anyjának. Egy anya, aki megöli magát, ha elhagyja a fia. Egy fiú, aki antidepresszánsokra szorul, aki képtelen egy normális kapcsolatot kialakítani, mert sosincs egyedül. Egy anya, aki szült magának egy fiút, és nem hajlandó elvágni a köldökzsinór.  Egy fiú, akinek a nyakára tekeredett ez a zsinór, és fojtogatja majd ötven éve, de nem meri elvágni…és én, aki most döbbenek rá, hogy semmit nem tehetek érte.

Illusztráció: Lőrincz Emőke