Nem nevelték, csak korlátokat szabtak neki. Kötelességeket írtak elő. Azt akarták, hogy jó legyen. De nem tudott jó lenni, pedig nagyon akart. Semmilyen használható útmutatót nem kapott. Nem tanították, sosem játszottak vele, sosem volt a középpontban, sosem jutalmazták, nem dicsérték. A büntetést tartották jó eszköznek a nevelésében. A testi és lelki fenyítést.

Idegesítő volt. Korán jött. Közéjük akart állni, de nem hagyták. Nem fogadták el. Annyira más volt, furcsa és különös. Nem olyan, mint a többi. A kinézete…az a feltűnő bundaszerű  haja,  a viselkedése, a mozdulatai. Összefogtak ellene. Ketten, mindig a legnagyobb egyetértésben. „Ez mindent kibír, ez olyan, mint a bika…erős, stramm gyerek.”

Persze szerették. Ellátták, mindene megvolt, mindenből a legjobb, de soha, egyetlen egyszer nem mondták neki, hogy szeretik, csak az ellenkezőjét. Nevelési szándékkal, és ő elhitte. Egyetlen emléke van az ölelésről. Egyszer reggel az anyja, valószínűleg valami rémisztő álom hatására, az öccsével együtt megölelte őket. Furcsa volt ez az emlékkép, még évtizedekkel később is ambivalens érzéseket keltett benne.

Fájdalmas, magányos volt a gyerekkora. Talán kétszer állt ki mellette az anyja. Először, mikor nyitott szemmel forgolódott a délutáni alvás alatt, és az óvónő egy cipőfűzővel akart érvényt szerezni az akaratának, amelynek jól látható nyoma megmutatkozott a szeme körül. A második alkalommal pedig egy nagyobb fiú okozta monokli miatt. Egyébként mindig őt hibáztatták a konfliktusokért. Teljesen természetes volt, hogy az öccse a családjuk kis kedvence, akit szeretnek, elfogadnak, féltőn óvnak, védelmeznek. Hiszen az olyan gyengécske, nyolc hónapra jött. Akinek jó vastag lábacskái voltak, nem olyan ronda vékony, mint az övé, és akit ő utált ezért.  

Csúnya volt.  Sosem vehetett fel pörgős szoknyát, buggyos blúzt, nem lehetett hosszú a haja.  Anyja nem akart vesződni vele, és amúgy is az akkor menő, divatos fiús frizurát gondolta a legmegfelelőbbnek. Egy pengés ritkítóval rendszeresen megigazította, ezzel leginkább egy elhasznált WC keféhez téve őt hasonlatossá. 

Sosem érzett talajt a lába alatt. Úgy érezte, hogy őt csak a macija szereti. Mackó, mesék, rajzolás. Ez volt az ő világa. Ahol ő lehetett a királykisasszony, ahol szép volt, ahol igazi lány volt, ahol szerették és körülrajongták. Ahol ő is krepp tulipán-szoknyában, virágként, hosszú copfokkal léphetett fel az óvodai ünnepségen, ahol nem neki kellett a szarvast alakítani, egyenes kantáros szoknyában, fiúingben, hatalmas agancsokkal a fején. Ahol az óvónő őt is a keresztnevén szólította, mint a jó gyerekeket, és ahol nem szekér volt a jele…

„Ez nem normális, hogy ennyi idő után te még mindig a szüleidet hibáztatod. Beszéld meg velük!” Próbálta már. Értetlenül álltak a dolog előtt. Nem emlékeznek rá, hogy bántották volna. Szerették, jót akartak neki, de vele csak ilyen keményen lehetett bánni, mert különben olyan volt, mint egy őrült. Amúgy meg  ezt az egészet  csak kitalálja!  Ebből is látszik, hogy milyen rosszindulatú. Tisztára, mint a Böske nénje.

Illusztráció: Lőrincz Emőke