fotó: Naomi August
Feladom. Mondta. Elhagyom magam. Akiket szerettem, mind elhagytak. Én is elmegyek. Már magamnak se kellek. Elengedem az álmaimat. Itt hagyom a lelkem. Szívem már nincs. Csak test. Az kelendő.
Igaza lesz anyámnak. A jóslat beteljesedik. Mennyire rettegett, betegesen félt a megszólástól, és hogy szégyent hozok rá. Rám nézett, és egy riherongyot látott bennem. Nem igazán értettem, hogy mit követtem el, mégis rettentően szégyelltem magam. Az a két kis dudor volt az oka. Nem voltam rá büszke. Mire nyolcadikos lettem, már jól tudtam, hogy a testem a bűnt hordozza magában. Tudtam, hogy le kell küzdenem azt a valamit, amiről akkor még fogalmam sem volt, hogy mi is valójában. Anyám úgy nevezte, hogy a mocskos fantáziám. Bűntudatom volt. Nem tudtam legyőzni a mocskos fantáziámat, és arról álmodoztam, hogy egy fiú fogja a kezem, és csókolózunk. De a valóságban nem mertem megtenni. Aztán szerelmes lettem. Nagyon. Az első igazi szerelem. Életem legszebb férfija. Tizenöt éves voltam akkor. Hagytam, hogy megcsókoljon, mert nagyon akarta. Semmit nem éreztem. Mintha nem lettem volna ott. Gépiesen csináltam, nyitott szemmel. Egészséges fiú volt, többet akart. Addigra technikailag tudtam miről van szó, hiszen állandó téma volt a lányok közt, de egyszerűen képtelen voltam elengedni magam. A szívem és a lelkem mélyén legbelül, nagyon szerettem volna, de a tudatalattim letiltott, és a testem lefagyott. A fiú pedig elhagyott, és lefeküdt a legjobb barátnőmmel. Igazából már nem anyámnak akartam megfelelni, de az a vezérmotívum, amit idejekorán elültetett, önjáróvá vált, és megállíthatatlanul dolgozott. Csírájában fojtott el minden késztetést, hibernálta bennem a nőt.
Furcsa kettősséget éreztem. Tudtam, hogy mások szépnek látnak. Rengetegen zsizsegtek körülöttem. Ha beléptem valahová, egy pillanatra megállt az élet, és minden szem rám szegeződött. De én legbelül undort éreztem. Szép, de gusztustalan. Kismocsok. Ezt gondoltam magamról.
Aztán jött a nagy elhatározás. Már mindenki túl volt rajta, úgy éreztem, meg kell tennem nekem is. Azért, hogy elfogadjon a többi lány. Egyetlen porcikám se kívánta, pedig szerelmes voltam. Fájt nagyon, de a fizikai fájdalom hozzátartozott az életemhez, tudtam, hogy elmúlik. A lábamon kis patakban folyt végig a vér, ahogy mentem hazafelé. És akkor megkezdődött a rémálom. Nem akartam meghalni, de tudtam, ha terhes maradok, nincs más megoldás. Rettegtem, és könyörögtem Istenhez. És az Isten megszánt, pedig nagy bűnt követtem el.
Később is csak használtam a testem. Ha nagyon muszáj volt, kelletlenül, gépiesen, érzéketlenül. Nyál, szagok, testnedvek. Csak ne érezzem, ne lássam. Se a sajátomat, se másét. Tiszta akartam maradni. Tiszta szerelemre vágytam, arra, hogy végre valaki szeressen. Furcsa módon a mocskos fantáziámban valahogy minden másként volt. Ott minden jól esett, ott elengedhettem magam, ott átélhettem az érzéseimet, megtaláltam a szerelmet. Szétszakadtam. Kínzó, magányos szürke valóság és csodás rózsaszín álmok.
P.P.H. Mondta a férjem. Pina. Pénz. Hatalom. Ez mozgatja a világot. Ilyenkor gyűlöltem. Megvetettem, és büntettem. Szeretett, amíg csak bírt, de tíz év után elhagyott ő is. Akkor valami összetört bennem. Nem akartam többé tiszta maradni. Nem akartam többé elnyomni a vágyaimat. Be akartam mocskolni magam, és megmártózni a bűnben. Sikerült. Büntetni akartam, de igazából felszabadítottam magam. Elkezdett működni a testem. Voltak vágyaim, és reagáltam dolgokra. Könnyedén, jólesően. Ha ezt a férjemnek megadhattam volna, minden másként alakul, talán még gyerekünk is lehetett volna. Mert az elején ő szeretett. De hiába akartam, blokkolt női energiáim nem engedelmeskedtek. Így a boldogságot máshol találta meg. Azóta sok dolgot megéltem, de valami végleg elveszett.
Akiket régen szerettem, mind elhagytak, mert nem kapták meg a testem. Ma ugyanúgy elhagynak mind, miután megkapták. Más nem kell. Csak a test. Az egyetlen vagyontárgyam. P.P.H. Anyám előre tudta, hogy eladom.
