Per te.

2017. március 19. 14:33 - Liza T.

Sírós, esős szombat reggel…

Az utolsó pillanatban jött a meghívás a világhírű svájci Compagnia Finzi Pasca Per te c. előadására. Nem volt időm utánanézni, de az alapján, amit a műfajról tudtam, egy látványos, szórakoztató show könnyed élvezete lebegett a képzeletem előtt. Inspiráló, vizuális kényeztetés. Az emberi test tűrőképességének, lehetőségeinek határait, és a fizikai törvényszerűségeket feszegető akrobaták, a látványos színpadi elemek, és a lélegzetelállító jelmezek által újragondolt cirkusz felhőtlen kikapcsolódás ígéretével kecsegtetett. Pont erre volt szükségem.

Épp, hogy odaértem az előadás kezdetére. Valahogy nem arra a nyitóképre számítottam, ami fogadott. A sivár, komor térben csupán egy vakító, hideg neonfényekkel megvilágított ajtó, és egy vörös kerti pad állt. Egy pad, mely az előadás egyik visszatérő eleme, statikus tárgyi főszereplője, és az ajtó, melyen át beléptem Julie kertjébe…

Az ajtó nehézkes, fémes csikorgással menthetetlenül becsapódott mögöttem. Nem volt visszaút, az előadás elindult, és a történet magába szippantott. Hirtelen részese lettem ennek a személyes hangvételű álomszerű kitárulkozó megemlékezésnek, melyet Daniele Finzi Pasca szeretett felesége és alkotótársa elvesztése okán írt és rendezett. Létem materiális burka a nézőtéren ült, és nézte a nagyszabású előadást, de képzelgő lelkem a szereplőkkel együtt cipelte a manézsban a ráaggatott súlyos, nyikorgó fém vértezetet, és velük együtt hajtotta a többsíkú jelentést hordozó karikákat.

Én is ott lógtam a magasban, ahol csodás, lobogó vörös jelmezemben nyaktörő mutatványokkal kápráztattam el a közönséget. Kergettem körbe-körbe a pillangó lepkéket, szórtam két kézzel a levegőbe a rózsák bársonyos vörös szirmait, énekeltem a fagyos, viharos hóesésben, lebegtettem hatalmas pille selymeket, és apróra szétmarcangolt anyagmaradványokat. Kígyóként, féregként tekeregtem, sírva nevettem, emlékeztem, elmélkedtem, meséltem, őrjöngtem és őrlődtem. Táncoltam és szaltóztam, zsonglőrködtem, bohóckodtam. Önmagamat ki- és befordítottam, mosolyogva sírtam, kérdeztem és válaszoltam, lebegtem és zuhantam, kíméletlenül becsapódtam. Átéltem a fájdalmat, éreztem az űrt, a hiányt, az ürességet. Találkoztam Julie lelkével. Részese voltam ennek a fájdalmasan lírai, szürreális utazásnak, ahol a légiesen lágy, rezgő repkedő és levegőben vibráló, hatalmas selyem sallangok, és szállongó apródjai most egészen másfajta asszociációkat keltettek. A könnyedség helyett, paradox módon, súlyos nyomasztó teherként nehezedtek a vállamra. Furcsa érzetek viaskodnak bennem. Én pusztán látványos koreográfiára, lélegzetelállító látványelemekre, különleges effektekre vágytam. Ez az előadás azonban sokkal több, komplexebb volt egy látványszínháznál. Mélyebb, megrendítő, elgondolkodtató. Nem voltam rá felkészülve. Nem volt jó az időzítés, most nem kellett volna megnéznem…De megnéztem, és biztos, hogy sokáig velem marad.

Sírós, esős szombat délután. Méltó folytatása a péntek estének.