Tétován megállt, és ahogy csontsoványságú ujjai szép lassan engedtek a görcsös szorításból, és kezdtek lefelé csúszni a gurulós állvány rúdján, majd teljesen függetlenítve magukat az anyagtól, ernyedten engedtek a gravitáció erejének, ő ugyanúgy engedte el egy pillanat alatt az életébe, és saját magába vetett hitét. Ennyi volt, gondolta magában.

Reggel még olyan optimistán ébredt, és elhatározta, hogy úrrá lesz ezen is, mint ahogy az életben  mindent olyan ügyesen elintézett. De most, ahogy ott állt elveszetten a komor, huzatos folyosón, megértette, hogy igazából semmi nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Megfellebbezhetetlen döntéseit mindig egy elkényeztetett  gyermek felelőtlenségével hozta meg, úgy hogy az adott pillanatban számára a legkellemesebb legyen, és soha nem gondolt a következményekre, vagy arra, hogy esetleg tévedett.

Komoly karriert jósoltak neki a képességei alapján. Minden adottsága megvolt hozzá, hogy a kislányként dédelgetett álmai valósággá váljanak, és akár a Milánói Scala, vagy a Metropolitan színpadának ünnepelt szopránja legyen.

Már idejekorán tudatában volt rendkívüli hangi adottságainak, hiszen a zenei általános iskolában csodagyerekként tartották számon. Mindig ő volt a középpontban, és ez persze elképesztő mértékben hatott a saját önértékelésére.

Egyenes út vezetett a Zeneakadémia operaénekes szakára. Talán akkoriban kezdődtek a bajok. Nem volt meg benne a kellő alázat, hogy stúdiumait szépen felépítse. Türelmetlen volt, és úgy érezte, hogy ő most azonnal akar profitálni a tehetségéből. Egyre több fellépést vállalt, mígnem egy napon otthagyta az Akadémiát.

Nagyvilági életet élt, és gyakorlatilag szépséges lábai előtt hevert a világ. Mindent és mindenkit megkapott, mindent megtehetett. Nagykanállal fogyasztotta az életet. Persze a lelke mélyén szerető férjre, gyerekekre vágyott, és visszatérő álmában meghatottan fogadta a Scala éljenző közönségének tapsviharát.

Azonban az álmai és az élete nem mutattak közös metszéspontokat, de akkor még úgy gondolta, hogy ráér az álmait megvalósítani. Várta a karrierje felívelését, hiszen bármelyik pillanatban jöhetett volna a sorsfordító felkérés. Ami pedig a magánéletét illeti, úgy gondolta, hogy az nem gond, ha egy nő a 40-es éveiben alapít családot.

A nagy felkérés azonban nem érkezett meg, sőt egy idő után aztán egyre kevesebb lett a fellépés, és valahogy az emberek is elkezdtek fogyatkozni mellőle.  Kellett a pénz a megszokott életszínvonala fenntartásához,  így eleget tett  olyan felkéréseknek is, amelyek vállalását korábban sértődötten kérte ki magának. Ezzel párhuzamosan kapcsolatai az évek múlásával egyre rövidültek, majd elkezdtek ritkulni. Ő pedig minél kevésbé volt kapós portéka, annál rögeszmésebben kezdte hajszolni a szerelmet.

Az utóbbi években már csak felületes kapcsolatai voltak. Állandó partnere a magány mellett az alkohol lett, melyet különböző tudatmódosító szerekkel tett hatékonyabbá. Bódult állapotában  minden szebbnek látszott, az ócska haknik sem tűntek olyan szörnyűnek, és az ott felszedett pasikat is egészen megfelelőnek találta a családalapításhoz. Persze voltak tiszta pillanatai, mikor szembesült a tévedéseivel a pasikat, a méltatlan és megalázó helyzeteket illetően. Ilyenkor azonban igyekezett minél előbb vissza abba a tudattalan világba, ahol nem kellett szembenéznie élete és tehetsége elfecsérlésével, és ahol elhitte, hogy talán most végre mégis megvalósulnak álmai. Azonban a sikert, a nagyvilági életet, a luxust, a partikat már csak az emlékei őrizték. Ő szép lassan kisodródott az élet perifériájára. Püffedt arcát és véreres szemeit már a vastag smink, és a hatalmas műszempillák sem tudták többé elrejteni…

„Ketteske, jól van? Na, jöjjön, ne ácsorogjon itt kint, még összeesik nekem! Szépen lassan bemegyünk a szobába, így ni! Most pedig lefekszik, megpróbál pihenni, mert nemsokára jön a nagyvizit."