Valami megváltozott benne, miután élete párját is elveszítette. Megkeseredett. Undok és mogorva lett. Kerülte az embereket. Nem akart többé az élőkhöz kötődni, hiszen akiket szeretett, akik fontosak voltak neki, mind elhagyták. Nem bízott többé sem emberben, sem állatban. Magányos csendben, értelmetlenül teltek a napjai, és nem tudta mit kezdjen hátralevő életével. Minden szürke és sivár volt körülötte, valahogy eltűntek a színek az életéből. Sokat gondolkozott a múlton, és olykor fennhangon beszélt. Egyszer csak a monológja közben, megakadt a szeme egy  rongyból készült bohócon. A férje kapta még valamikor a nyugdíjba vonulásakor, és az egyik kanapén porosodott. Felderült az arca, és úgy érezte, mintha egy kis színes fény járná át a sötét szobát. Valahogy kivilágosodott. Ettől fogva kimondottan a bábuhoz beszélt. Fennhangon mesélt neki régi történeteket, fejtegette az élet értelmét, vagy szavalt régen tanult gyermekverseket. Olykor megállt, ránézett a bohócra, meg akart győződni róla, hogy figyel rá, és érti minden szavát. A bárgyú kis bohóc pedig figyelt, szinte csüngött a szavain. Szép lassan különös érzelmeket kezdett táplálni iránta. Rájött, hogy  sosem fogja őt cserbenhagyni, mindig ott lesz neki, számíthat rá...és a baba mintha bólogatott volna.

Eztán mindent együtt csináltak. Megbeszélték az aznapi teendőket, ha el kellett menni valahová, legtöbbször együtt mentek. Finom puha kis fészket rendezett be a babának a  húzós kocsijában. A feje kilógott, így vidáman szemlélhette a világot.  Nagyon jól kijöttek egymással. Együtt főztek, aztán szépen megterítettek, és ő természetesen a babának szedett először. Picit zsörtölődött, de a  végén elfogyasztotta, amit a bohóc meghagyott. Mielőtt a kertbe mentek dolgozni, jó melegen felöltöztette, este gondosan betakargatta, hogy meg ne fázzon. Egymás kezét fogva nézték a tévét, vagy jókat beszélgettek. Néha felolvasott, és karácsonyra titokban sálat kötött neki. Persze a Mikulástól is mindig kapott csomagot, amit aztán közösen elfogyasztottak.

Aztán egy napon a kukák mellett talált egy kidobott, koszlott babát. A haja sáros  és csatakos, félig kiszakadt karján át, a tömőanyag épp készült elhagyni a baba testét. Talán egy kutya játéka lehetett. Elképesztő melegség és gyengédség öntötte el a szívét. Persze otthon is nagy volt az öröm, mikor hazavitte. Együtt azonnal  megfürdették, ellátták a sérüléseit a megszeppent kis jövevénynek. A bohóc természetesen felkínálta, hogy válasszon a gondosan összehajtogatott, szépen vasalt ruháiból egy neki tetsző darabot. Bár ezek  fiúruhák voltak, de kis időre talán megfelelnek. Már hárman voltak. Egy igazi kis család.

Attól a naptól fogva rendíthetetlenül járta a környéket, kiforgatta a kukákat, lomtalanításkor az elsők közt túrta a kirakott halmokat. Nem törődött a járókelők rosszalló megjegyzéseivel, tette a dolgát. A kis társaság pedig elkezdett sokasodni. Volt köztük félszemű, karok, lábak nélkül érkező, kicsi és nagy, régi és még régebbi szakadt jószág. Mindenki szeretetteljes befogadásra talált náluk. Ők hárman döntötték el, hogy az újoncok milyen külsőt kapjanak, hol legyen a helyük. Egész nap sürögtek, forogtak. Szorgalmasan varrták az új ruhákat, frizurákat készítettek, sebesüléseket láttak el. Este pedig hulla fáradtan dőltek be az ágyba. Így teltek a napok. Életeket mentettek, és nagyon jól érezték magukat.

Elindult egy úton, és a valóságos életet maga mögött hagyva, átlépett egy ajtón, mely egy másik világba vezette. Egy titokzatos új világba, ahol érdemes volt élni, ahol  fontos feladatok várták. Ebben a világban a szerettei nem fogyatkoztak, hanem egyre sokasodtak. Itt minden megtörténhetett, és gyermeki bizalommal újra tudott hinni a csodákban. Megszűnt minden, ami rossz, már nem félt semmitől. Boldog együgyűségben élte az életét a babaházban.