Meglátta a nő a férfit. Na, ez pont megfelel, gondolta. Jóképű és intelligens. Hatalmas a pénisze. A nők álma. Jó lesz. Kellesz nekem. Mondta csábosan.

Kicsi veréb, gondolta a férfi. Milyen édes, milyen kis ágrólszakadt. Látszik, hogy megcibálta őt az élet. Ezt szeretni kell, de nagyon. Bánom is én, hogy tyúkmellű, nem érdekel, hogy girhes, lapos. Kell nekem.

A férfi szerette a nőt, és a közös jövőjükre gondolt. A nő szerette a férfit, miközben egy kanverébre gondolt, rendületlen. A férfit a szerelmük éltette. A nőt a szerelme éltette.

Bántotta sokszor a nő a férfit. A férfi ilyenkor nem magát, a nőt sajnálta sanyarú élete okán, és még jobban szerette. Sebeit, miket neki okozott, boldogan kezelték a nők, kikkel ilyenkor vigasztalódott. Szerették a férfit, közös jövőről álmodoztak. Szerette ő is a nőket, de a kis verébre gondolt csakis.

Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, bizonygatta a férfi. Érzem, hogy szeret. Meg aztán mondta is. De a nő többé nem jelentkezett. Hívta őt a kanveréb, így többé nem állt szóba a férfival.

A férfi kimászott a párkányra, onnan leste a szerelmeseket. Szívszakadva lépett feléjük, de elfelejtette, hogy ő nem veréb.