Rekkenő a hőség. A gyerekek kimelegedve szaladgálnak, játszanak a réten. Az óvónők a fa árnyékában hűsölnek. Én magányosan, kissé távolabb tőlük, a vízbe lógatom a karomat. Képzeletemben ringatózva lebegek a szökőkút ezüstösen csillámló, kékes vízében… Pont úgy, ahogy az a kövér néni a strandon, abban a csodás zöld békás gumisapkában, amiről nem tudtam levenni a szemem. Hiába mondta az anyám, hogy ne bámuljam, nem bírtam szót fogadni, mert én még soha életemben nem láttam olyan szép úszósapkát… Most az én gyönyörű, hosszú kibomló hajtincseim között apró színes halacskák kergetőznek, jólesően csiklandozva a nyakamat. Mesés virágszirmokat formázó, krepp-papírból készült szoknyám szépen kiterül a víz felszínén. Olyan vagyok, mint egy igazi királykisasszony. Csodás érzés… Közben két kézzel tömöm magamba a lángost. Nagyon finom! Az óvó-néni kedvesen mosolyog. „Kérsz még, Licike?”

 „Sorakozó! Tóóóth, már megint a füleden ülsz?”

Hirtelen feleszmélek. Kirántom a karom a vízből. Vállig átázott az ingem. Ha ezt észreveszi Erzsike néni, nekem végem! Tudom hol a helyem, szaladok a sor végére. Elől a jó gyerekek mennek, ők foghatják Erzsike néni kezét.  Az én vizes kezemet senki nem akarja megfogni.

Mielőtt visszavonulunk az oviba, most is, mint mindig, megállunk a Rácz fürdőnél, a bódé előtt. Várakozunk, amíg  Erzsike néni megveszi a lángost. Aki jól viselkedett, az kaphat egy falatkát. Féloldalasan állok, a bal kezemmel jelentkezem, próbálom elrejteni a rosszaságom bizonyítékát. Talán nem tűnik fel a vizes ruhám, talán most kaphatok én is… De sajnos a lángos nem elég nagy, a sor hosszú, és az óvó-néni is éhes.

Illusztráció: Lőrincz Emőke