Teljes erőmből irtok, vágok ki szinte mindent. Nem érdekel a vacak derekam, guggolok a műtött térdemmel, kezemben nehéz szerszám. Csak keveseknek kegyelmezek. Vezekelek és büntetek. Kíméletlen vagyok magammal és veletek, mert ti is benne voltatok! Összejátszottatok, és elrejtettétek a szemem elől a gyilkost. Miattatok nem zárt rendesen az a fedél, mert burjánzó, önző területszerzési ösztönötök nem ismer határt. Már egy ideje nyomaszt és fojtogat a jelenlétetek. Tolakodóan agresszívek lettetek. Nektek minden kell. Elveszitek a napot, a teret, az életet…
Három év és három hónap. Ennyi jutott neked. Ennyi jutott nekünk. Észrevétlenül épültél be a családba, átvetted a szokásainkat, az életritmusunkat. Kutyát akartunk, nem gyereket vagy társpótlékot, és te ezt elfogadtad. Betartottad a szabályokat, és csak ontottad ránk a szeretetet, ha kellett, ha nem.
Majdnem mindig volt kutyám, de te voltál az első francia. Nem voltak elvárásaim veled kapcsolatban, hiszen nem sorolnak a legokosabb kutyák közé. Csak azt tudtam, hogy egy vidám, öntudatos kis bohóc vagy, aki csupán a megjelenésével, és csetlő, botló, ügyetlen mozgásával felvidít. Hányszor, de hányszor nevettettél meg, és most mennyit sírunk… Egyszer csak rádöbbentem, hogy igazából te elképesztő magas szinten kommunikálsz. Nem tudom, hogy ez fajtajellegzetesség-e, de te nem okos voltál, aki szépen engedelmeskedik vagy parancsszavakra teszi a dolgát. Te hihetetlen intelligenciával megértettél dolgokat, és összefüggéseket. Lereagáltad a történéseket, és különböző hangokkal, illetve testbeszéddel el is magyaráztad, hogy mit szeretnél. Nagyon sokféleképpen használtad a hangod. Az egészen vékony, magas könyörgő ficsergéstől, a kötekedő, rekedt vakkantásokon át, félelemkeltő öblös vagy éppen harcos, elszánt, agresszív ugatásig nagyon széles volt a repertoárod. Hörögtél, röfögtél, harákoltál, szuszákoltál. Mindig a hangulatodnak, és gondolataidnak megfelelően. A legmélyebb álmodból is egy pillanat alatt felcsattantál, és felborzolt háttal félelmetes őrző-védőként léptél fel, ha veszélyt szimatoltál a ház körül. Sosem tanítottunk, te csak figyeltél minket, és megtanultál dolgokat.
Tekinteted elképesztően kifejező volt. Emlékszem arra a segélykérő nézésedre, amelyből egyértelműen megértetted velem, hogy nagy a baj. Azonnal orvoshoz vittelek, és kiderült, hogy az ellopkodott, és egészben lenyelt csontok teljes bélelzáródást okoztak. Falánkságod kis híján a vesztedet okozta. Amúgy univerzális morzsaszívóként és konyhamalacként üzemeltél, nálunk semmi nem ment pocsékba. Mindegy volt neked, hogy fokhagymagerezd, csilipaprika vagy uborkavég. Ha egyszer leesett a földre, te azonnal lecsaptál rá. Emlékszem, amikor az ivartalanításod előtt, mely délre volt kiírva, nem kaptad meg a reggelit. Egyáltalán nem estél kétségbe. Megoldottad a dolgot a magad módján. Volt egy kedvenc plüssmacid. De hová lett a maci lába? Rosszat sejtettem, de szerencsére, mire az orvoshoz értünk, az autó hátsó ülésén előkerült a kismaci mindkét lába, egészben. Mérhetetlen falánkságod mellett a libidód sem volt elhanyagolható. Volt egy csajod. Egy fehér fekete pöttyös plüsslabda. Vele űzted a malacsportot. Ő volt a társad, vigyáztál rá, őt nem rágtad szét. Ő most is veled van…
Imádtad az embereket, de szívesen kötekedtél más kutyákkal. Hatalmas egódból fakadóan simán nekimentél akár egyszerre több vérebnek is. Szerencsédre ezek a komoly kutyák csak néztek értetlenül, hogy ez a röfögő, harákoló agresszív kis méregzsák meg mit akar itt. Nem bocsátkoztak csatába veled. Aztán egy alkalommal emberedre akadtál, egy puli személyében. Te kezdeményezted a bunyót, és a puli felvette a kesztyűt. Az első menetben egyértelműen eldőlt a meccs végkimenetele, én pedig sosem felejtem el a kis pofádat, ahogy szőrcsimbókokat felöklendezve, néztél rám értetlenkedve. Sehogy nem értetted, hogy ez most mi volt. Ez hogy lehet, hogy téged két vállra fektettek?
„Büdös vagy, mint az ördög”- mondtam sokszor. Irtóztál a víztől. Téged nem lehetett csak úgy megfürdetni, mert rémületedben kigúvadt szemekkel azonnal menekülőre fogtad. Ha esett, még a dolgodat elvégezni se nagyon akarózott. Jöttél volna be azonnal. Én ilyenkor csak szigorúan rád néztem, ujjammal mutatva az útirányt, te pedig kelletlenül, szégyenkezve, nem létező kis farkacskádat magad alá húzva elballagtál a dolgodra, majd kisvártatva, körmeiddel kopogtatva vártad, hogy beengedjelek.
Megtettél olyan dolgokat is, amihez egyáltalán nem volt kedved. Próbáltad először a kis pofádat röcögtetve érvényesíteni az akaratodat, de mikor elhangzott a „szedd a lábad, mert szétváglak” varázsige, tudtad, hogy itt nincs apelláta, szót kell fogadnod.
Pár napja rátettünk egy vízben álló kőre a Duna-parton. Akkor még nem sejtettük, hogy ezek lesznek az utolsó fotók rólad. Azon a végzetes délutánon a biztonságosnak hitt kertben szaladgáltál vidáman. Egyszer csak feltűnt a nagy csend. Sehol nem találtunk, mintha a föld nyelt volna el. Mindenhol kerestünk, de nyomtalanul eltűntél.
Másnap hajnalban keltem. Kivágtam az összes bokrot. A földbe süllyesztve, a dúsan burjánzó vegetáció védelmében, száját épp csak résnyire kinyitva, alattomosan mosolyogva ott pöffeszkedett a ciszterna. Hatalmas gyilkos gyomrában a növényeknek összegyűjtött esővíz sötétlett…
Teljes erőmből irtok, vágok ki szinte mindent, kíméletlenül. Csak keveseknek kegyelmezek…
