„Két jegyet kérek a Viharsarok című filmre, valahová középre.” Az egykedvű pénztáros jelentőségteljesen emeli rám a szemét, miközben a feje mozdulatlanul mered a képernyőre. „Ülés érkezési sorrendben, jó szórakozást!”

Van még időm, Péter szólt, hogy késik, ne haragudjak, be kellett mennie a patikába, majd elmeséli…. Nem ér oda a kinézett filmre, de jónak tűnik a következő is... Üres az utca, pont a Cirkó Gejzír   bejáratánál parkolok… Igen, a kicsik egy pillanat alatt belázasodnak…még emlékszem.

Kimondottan aranyos arca van, és nagyon jó hangja. Alkot, tanít, műteremlakás, két kisgyerek, épp elvált. Tetszik. Imádja a művészfilmeket. Először moziba megyünk, aztán beülünk valahová.

Nincs nálam a szemüvegem, így meredten próbálom élesíteni a fókuszt a felém siető fazonra, és érzem, hogy a mosoly az arcomon furcsa, kétségbeesett grimaszra vált… Jaj ne! Próbálok lecsúszni az ülésen, de késő! Észrevett. Hogy lehetek ilyen idióta, hogy a mozi szájában állok meg? Legszívesebben padlógázzal távoznék…

Szandál-zokni. Domborodó sörhas. Kétes tisztaságú gyűrött bézs bermudába hanyagul betűrt póló. Hatalmasakat lépve dönget felém. Kényszeredett mosollyal szállok ki az autóból. A szokásos tűsarok, frissen vasalt elegáns tunika, trendi nadrág, illatfelhő, lobogó fekete sörény…

Kedvesen mosolyog, bemutatkozik, puszit is ad.

Képzeljem el, hogy miután elindult, olyan hascsikarása lett, hogy kénytelen volt bemenni egy McDonald's-ba, és aztán a patikában kellett sorban állnia, mert félt, hogy itt is rájön a hasmenés, és inkább Bolus Adstringenssel biztosította be magát.

Istenem, ne kínozz! Elképzelem a szituációt. Tudom milyen a McDonald's-ban a mosdó. Tömeg, sorban állás, kifogyott WC papírtartó, üresen kongó folyékony-szappan adagoló…

Miért kell ezt tudnom? Miért nem mondta le a randit valamilyen nyomós indokra hivatkozva? Miért nem szerveztük későbbi időpontra? Egyáltalán, miért jön ide fososan, és miért meséli el? Miért? Mert tetszem neki, mert már látni akart, mert félt lemondani….mert őt ez nem zavarja, hiszen ez hozzátartozik az emberi működéshez. Ez van. Ez természetes. Ilyen bárkivel előfordulhat.

Beszélgetünk, de nem tudok figyelni. Pedig kedves és tényleg cuki kis pofija van. Próbálok tisztes távolságot tartani. Olyan érzékeny vagyok, minden hülye vírust elkapok. Rettegek attól, hogy én is ilyen helyzetbe kerülök, hogy egy nyilvános WC-ben kell könnyítenem magamon, miközben hosszú sor várakozik türelmetlenül a bejutásra…és ennél még kínosabb dolog is történhet…

 „Üljünk a kanapéra!” Indítványozza. A hideg kiráz a gondolattól, hogy egy kanapén heverve nézem a filmet ezzel a fickóval… „Az túl közel van, kitörik a nyakam az első sorban” nyögöm ki, és hálás vagyok, hogy csak legelöl van kanapé... Beülök középtájra, leteszem közénk a táskámat. Fogja, és simán arrébb teszi, majd leül mellém.

Istenem, ezt nem hiszem el! Ketten vagyunk a moziban. Borongós, fojtogató légkörű dráma a másságról, a kirekesztésről…Egy szerelmi háromszög... Rosszat sejtek, és persze balsejtelmem beigazolódik… Naturális megközelítés premier plánban. Kezdek nagyon feszengeni, gerincem majd kitörik, próbálok Pétertől legalább a felsőtestemmel minél távolabb kerülni. Ő kihasználva a helyzetet, hogy csak ketten ülünk a nézőtéren, hangosan kommentálja a filmet. Megtudom, hogy mennyire utálja ezeket a rohadt buzi, köcsögöket….és fúj, ez undorító mikor két férfi, nem még három… Én meredten, rezzenéstelenül  nézem a tényleg nagyon felkavaró filmet, és  magamban imádkozom, hogy ne legyen benne több erotikus jelenet.

”Liza, hozzád érhetek?” ettől féltem…Istenem, kész…végem! Ne, kérlek ne engedd, hogy megtegye! Már most érzem a számon azt az átkozott bizsergést. Herpeszem lesz. Beteg leszek. Mindjárt hasmenésem lesz.

„Nem!!!” szakad ki belőlem a tiltakozás, és kérésem meghallgatásra talál. Nem erőlteti, megmenekültem. Hálás vagyok neki…

„Na, és mi a benyomásod rólunk?”„Hát nem is tudom…nagyon kedves vagy, és igazán szimpatikus…de tudod nekem még kell egy kis idő...én nem tudok rögtön dönteni…beszéljünk majd!”

Próbálok beszállni a kocsiba. Jön rám. Puszit akar adni, én csak hátrálok egyre. Nem úszom meg…Padlógáz.

„Jaj, Licike, hát te nem tudod, hogy szobrásszal nem kezdünk? Egytől egyig mind igénytelen vadember!”

A barátnőm nyilván tudja, szobrászszakon végzett…bár azért nem volt teljesen igaza, mert nem volt vad. Kedves volt. Vagy ötször hívott, mire megértette, hogy mi a benyomásom rólunk.