Szeretem. Hogy ő szeret-e? Nem tudom. Nem mondja. Csak néz a szemembe szó nélkül. Fogja a kezem, az arcára teszi, finoman csókolgatja, lehunyja a szemét,  majd ölel  és   szorít magához erősen. 

Csukva van a szemem, mégis mindent látok. Minden olyan folyékony…a tér, az idő, a hangok…elképesztő érzés. Most olyan tökéletes a világ. Finoman cirógat. Nagyon intenzíven érzem az érintését.

Dél körül jött, mindjárt tíz óra. Még mindig tart a lebegés. Hallgatom, ő pedig mesél. Magáról, az életéről. Nem tudom, hogy a szer hatására, vagy mert úgy érzi, hogy be akar vonni, bevonni mielőtt elmélyülök benne…Ő szép lassan megkönnyebbül, ahogy kiadja magából a nyomasztó lelki terheket, az én lelkem viszont egyre inkább elnehezül a felismeréstől. Rémisztő történet bontakozik ki előttem. Lassan megértem őt. A viselkedését. Az ingadozásait. A  fájdalmat, ami mindig ott bujkál a szemében.

Kiszárad a szám. Dermesztő jeges fuvallatként hat rám a felismerés. Megborzongok. Azt hiszem, ez a legrosszabb forgatókönyv… Hárman vagyunk. Ő, én és az anyja… Egy anya, aki a fiáért él. Egy fiú, aki több gyerekkel, házassággal, és kapcsolattal a háta mögött is elsősorban az anyjának szeretne megfelelni. Egy anya, aki érzelmileg zsarolja, és folyamatosan sakkban tartja a fiát. Egy fiú, akinek minden gondolata az anyja körül forog. Egy anya és a fia, akik egyszerre gyűlölik és imádják egymást. Egy fiú, akinek felfordul a gyomra, az anyja fizikai közelségétől, de lelkileg állandóan vele van, és folyton folyvást azt akarja bizonyítani, hogy ő jó. Jó fia az anyjának. Egy anya, aki megöli magát, ha elhagyja a fia. Egy fiú, aki antidepresszánsokra szorul, aki képtelen egy normális kapcsolatot kialakítani, mert sosincs egyedül. Egy anya, aki szült magának egy fiút, és nem hajlandó elvágni a köldökzsinór.  Egy fiú, akinek a nyakára tekeredett ez a zsinór, és fojtogatja majd ötven éve, de nem meri elvágni…és én, aki most döbbenek rá, hogy semmit nem tehetek érte.

Illusztráció: Lőrincz Emőke